Így kísért a múlt a déli végeken
Valami különlegesre vágyunk? Akkor menjünk délre! Szerbia még ma is kicsit egzotikus célpontnak számít Közép-Európából. Némileg kalandtúra, de azért biztonságosan.
Ha Budapestre, Bécsbe, Pozsonyba vagy Brünnbe (régi magyar neve: Berén), esetleg Prágába utazunk, nagyjából egy kultúrkör különböző, de egymásra sokban hasonlító pontján járunk. Ritkán érhet meglepetés, különösen, ha jól megtervezzük utunkat. Erdélyben már kicsit más a helyzet, de ha tényleg valami mást akarunk, akkor el kell hagyni az Európai Uniót, mert van még magyar világ azon kívül is.
Autó nélkül utazunk Szerbiába, és amíg ez térségünkben nem gond, a magyar–szerb logisztika nem a tömegközlekedésre van építve. A kínai vasút még nem készült el. Belgrád és Újvidék között ugyan jár, de az újvidéki vasútállomás homlokzatának összeomlása óta elhalasztották a további szakaszok átadását. Repülőjárat létezik ugyan Budapestről Belgrádba, azonkívül csak bizonytalan indulású telekocsik és minibuszok működnek. Nagy buszos cég is üzemeltet járatot, de azt nem ajánljuk, hogy miért, arról majd később. Azért persze el lehet jutni Szerbiába, Szegedről naponta több vonatjárat is megy Szabadkára. Az út másfél óra és a vonat sem új, de viszonylag gyorsan lezajlik a határellenőrzés. Szabadka, a magyar szecesszió egyik nagy városa bizonyosan megér ennyi zötykölődést.
A megszállók el akarták adni az innen kiűzött magyar államnak a gyönyörű üvegeket, majd fél évszázadra letakarták őket. Felejthetetlen élmény nemcsak a díszterem, hanem a lépcsőház is!
Miként a városháza tornyából látható kilátás is: lapos a vidék, az igaz, de messze ellátni. Szabadka nagyszabású, hangulatos város. Már a millenniumi ünnepségek idején volt villanytelepe, majd villamosa is, egészen Palicsig. Érdemes sétálgatni a főtér környékén, ellátogatni Kosztolányi Dezső emlékhelyeire és felkeresni a történelmi Magyarország egyik legnagyobb zsinagógáját, amelyet az elmúlt években a magyar kormány renováltatott. Számomra Szabadka fénypontja mégis a Palicsi-tó.
A tavat megfelelő kezekben akár a Wörthi-tóhoz vagy a Balatonhoz is hasonlíthatnánk, hiszen a várostól pár kilométerre található, ideális környezetben. Ottjártunkkor kicsit ront az összképen a jugoszláv stílusú vurstli disznófejekkel, vásári gagyival és vattacukorral, de az nincs minden este. Turisztikai hasznosítása a magyar világban kezdődött, ennek nyomait még az épületeken is láthatjuk. Az éttermek neveiben (Csárda, Paprika) ott vagyunk még, a konyha is a „miénk”, de a személyzet gyakran kijózanító: a fogyás itt érzékelhető leginkább, Szabadkán a magyarság már csak egy a várost alkotó négy – szerb, horvát, bunyevác – közösség közül. De élő intézményekkel, kulturális élettel, sőt még magyar taxivállalat is elérhető. Az egész városban jókat lehet enni, és a teljes balkáni konyha elérhető a remek pljeskavicától a csevapon át az albán pékségig.
A belváros kávézói, fagylaltozói mellett hasznos és a „jugó” fogyasztási korszakot eleveníti fel a 24 órán át nyitva tartó nagy élelmiszer-áruház is. A városban működik a híres nagy piac is. Érdekes élmény, de óvatosan vásároljunk. A helyzetet persze árnyalja, hogy a térség, miként egész Szerbia gazdasági nehézségekkel küzd. És valahogyan – amiként Belgrádban is látni fogjuk – még közelinek érződik a 2000-ig tomboló háborús évtized. Egy helyi magyar, aki katonaként is szolgált, elmondja: ha kisebb mértékben is, de 1999-ben a város is célpontja volt a támadásoknak. A háború traumái máig élnek Szerbiában. Az összkép pozitív: Szabadkán nagyon tartalmasan el lehet tölteni egy hosszú hétvégét.
A Belgrádig tartó kényelmes buszúton (Nis Express) azért elmerengünk, Trianon öncélú gonoszsága abban áll, hogy nemcsak határ menti, milliós színmagyar tömböket szakítottak le az anyaország testéről, hanem velük együtt olyan, karakterükben sokáig mélyen magyar városokat is, mint Szabadka, Arad és Nagyvárad – e központok hiánya pedig a mai napig gazdasági következményekkel jár.
Belgrád, vagyis Nándorfehérvár kesze-kusza, építészetileg nem túlzottan tervezett és szép város. Engem Bukarestre emlékeztet, illetve az egykori Csehszlovákia szocreál és szocmodern épületszörnyeire. Új-Belgrád üresebb, csendesebb a nagy tereivel, mint a Száva túloldalán lévő régi részek. Mi a belvárosban laktunk, két borzasztóan forgalmas út felett, azonban a közeli, helyi „Váci utca”, a Knez Mihailova azonnal magával ragad. Mindenhol este is nyitva tartó luxusüzletek, teli éttermek és kávéházak: pezsgő és vibráló az élet.
A vendéglők színvonala megbízható, a konyha itt valamivel olcsóbb is, mint Magyarországon és a Felvidéken.
Ugyanakkor iszonyatos mennyiségű a graffiti és rendetlen az utcák nagy része, elhanyagoltak az épületek, a térburkolatok is. A boltok viszont tele vannak, és ami a lényeg, hogy az emberek többnyire barátságosak és a balkáni kedélyesség minden rossz impulzust semlegesít. Van egyfajta mediterrán „szellő” Belgrád közepén.
Jóból is jut még: a nándorfehérvári erőd megdobogtatja a szívünket. A Hunyadi-emlékkövet utánunk pár órával gyalázta meg egy soviniszta, történelemhamisító román aktivista, de azóta már helyreállították rajta a koszorút. Az erőd kialakítása viszont esetleges: alapvetően ingyenes, de vannak turistacsapdák, ahol nem világos, hogy a pénzéért pontosan mit kap az utazó. Szerencsésebb inkább, ha a Száva és a Duna összefolyásában gyönyörködünk, ami maradandó látvány! Elképzeljük a fenekedő túlerőt, a török hajókat és Hunyadit, ahogyan kitör a várból és gyorsan lekaszabol pár tucatot az ostromlók közül.
Az itt látható Hadtörténeti Múzeum igazi retró élmény. Az épület körüli tank- és ágyúpark csemege minden gyereknek és történelem iránt érdeklődő felnőttnek, de a belső tárlat a titoizmus és a nagyszerb ideológia keveréke. Abból főleg az derül ki, hogy a szerbek állították meg a törököt, és Tito mentette meg a náciktól Európát. Azért a tárlaton is látszik, hogy az első világháborúban a Monarchia hadereje Albániáig tolta ki a szerb védekezést. Ezek után sikerült elveszítenünk az egész Délvidéket, bár az is igaz, hogy az ellenség létezett és a későbbi győztes oldalon állt már az első világháború kitörésekor is, ami nem mondható el a kisantant többi tagjáról. A szubjektív és jugoszláv értelmezések ellenére is ajánlott a múzeum megtekintése, már csak azért is, mert a szomszédainkat értenünk kell.
A Szerbiával megindult közeledés csak empátiával lesz fenntartható az emberek szintjén is. Múzeumokban jól ellátott a város: gyermekekkel jó program az Illúziók Múzeuma is. Látjuk még a parlament előtti „kordonvárost”, az ügyeletet tartó tüntetőkkel, és felkeressük a Szent Száva-katedrálist, amely a világ második legnagyobb ortodox temploma. Az épület kívül-belül látványos, ám az ilyen, 1920 után épült monstrumokat látva mindig az jár a fejemben, hogy ez hány újonnan, erőszakkal szerzett magyar adófizetőből kitaposott dínárba, lejbe, koronába került anno. Elnézve a katedrális belső tereit, sokba.
A belgrádi vendéglők azonban felvidítanak: ilyen volt például az erődhöz közeli étterem, ahol az ételek fölött a szerb konyha mellett egy gyönyörű (és valóban régi!) ortodox templomra, a Szent Mihály arkangyal-bazilika büszke tornyaira látunk rá. Mennyivel természetesebb az egész! Ahogyan a hatalmas adagok is fiatalkorom Budapestjét idézik fel. A közlekedés itt sem könnyű, de van taxi és villamos is. Trükkös és nem szimpatikus szokás a buszpályaudvarokon a peronadó, amit a jegyárakon felül kell fizetni.
Belgrádban több, Szerbia sérelmeit felidéző politikai graffiti tűnik fel, ez pedig inkább a Trianonból ocsúdó magyar világra emlékeztet. Megkérdezheti bárki, hogy Szerbia a múltban él? Azt gondolom, hogy nem. A jelen az, amely annyira összekeveredett a múlttal, hogy gyakran nem látunk tisztán. Az ország láthatóan keresi magát, és ebben az útkeresésben azért előbbre tart, mint a háborúban szenvedő Ukrajna. Az uniós fejlesztési források hiánya miatt is Szerbia jóval szegényebb a visegrádi államoknál, és kérdés, hogy mikor unják el a végtelennek tűnő előszobáztatást. A Balkánt integrálni és nem elidegeníteni kellene. Szerbia EU-tagságának nemhogy távoli eszköznek, de reális felzárkóztatást kínáló célnak kellene lennie.
Belgrádból nem egyszerű hazajutni tömegközlekedéssel: a Flixbus menetrend szerinti hatórás (!) útjára a cég olyan helyjegyeket ad el a honlapja grafikus felületén, amelyek nem léteznek. Élő ügyfélszolgálat nincs, vagy nem elérhető hétvégén. Az így kiszedett pénzt csak később sikerül visszaszerezni: ráadásul a céges busz helyett valamiféle szerb tartalék szolgáltató érkezik, ahol a sofőr önkényesen lezárja a teljes alsó szintet és mindenki felül zsúfolódik össze. Wifi nincs, utastájékoztatás zéró. Igazi jugoszláv retró 1990 előttről: ez a Flixbus. A nem túl forgalmas autópálya végig jó, de a szerb kiléptetés két óráig tartott Röszkénél, a magyar beléptetés pedig másfél óra volt. Ezzel a buszcéggel tehát többet soha, ám Szerbiát mindenkinek ajánlom, benne Szabadkát és Belgrádot is. Szerbia napjainkban is kilépést jelent a közép-európai komfortzónából, de a kényelmetlenségekért kárpótol a sok egyedi élmény!
Megjelent a MAGYAR7 22. számában.
