I. Sándor orosz cár 200 éve halt meg

Alekszandr Pavlovics Romanov 1777. december 23-án született Szentpéterváron, apja Pavel Petrovics nagyherceg, a későbbi I. Pál cár, nagyanyja II. (Nagy) Katalin cárnő volt, akik szívből gyűlölték egymást. Sándor kettejük között őrlődve nőtt fel, a hadsereg iránt szinte megszállottan vonzódó apjától félt, nagyanyját ugyanakkor csodálta.

Katalin nem volt hajlandó fiát bevonni az államügyek intézésébe, a trónt unokájának szánta, akinek neveltetését személyesen felügyelte.

Miután a nevelőnek elsőként felkért francia filozófus Denis Diderot nemet mondott, a protestáns és republikánus nézeteket valló svájci Frédéric-César de La Harpe-t bízta meg a feladattal. Mestere nagy hatással volt Sándorra, aki jóllehet cselekedetei nem ezt tükrözték, egész életében liberálisnak vallotta magát.

16 évesen Katalin kívánságára feleségül vette a 14 éves badeni Lujza hercegnőt, aki a pravoszláv vallásra áttérve a Jelizaveta Alekszejevna nevet kapta; a házasság rosszul sikerült és mindketten azon kívül keresték a boldogságot. Katalin 1796-ban bekövetkezett halála után Pál eltüntette végrendeletét, amely Sándort jelölte ki utódként és maga lépett a trónra.

A zsarnokian kormányzó, sokak szerint paranoid Pál gyorsan maga ellen fordította a nemességet és a hadsereget, s 1801-ben meg is indult ellene az a szervezkedés, amelytől mindig tartott. Az összeesküvésről tudott Sándor is, aki ezt tudomásul vette, de azt kérte, apjának ne essen baja. Nem így történt: amikor 1801. március 23-án az összeesküvők bejutottak Pál hálószobájába, ő nem volt hajlandó lemondani és az elfajult vita végén meggyilkolták.

A trónon őt követő 24 éves I. Sándor, akit szeptember 15-én koronáztak meg, apja halálát szélütésként jelentette be, temetésén egy csepp könnyet sem ejtett.

A jó kiállású uralkodóra bizakodással tekintettek alattvalói, ő pedig mérsékelt liberális reformokat hajtott végre. Átalakította az államigazgatást, nagyszabású oktatási reformtervezetet dolgoztatott ki, egyetemek építését kezdeményezte, de a modernizáció legfőbb akadályát jelentő jobbágyrendszer eltörlésébe a nemesség reakcióitól tartva nem mert belefogni. Külpolitikájában a Napóleon alatt Európa domináns hatalmává lett Franciaország és Nagy-Britannia között manőverezett, 1812-ig négyszer változtatta meg álláspontját.

Az 1802-ben a franciákkal kötött béke ellenére 1805-ben csatlakozott a Napóleon elleni harmadik koalícióhoz, de az austerlitzi és a friedlandi csatákban elszenvedett vereségek után 1807-ben a tilsiti békében kiegyezett a francia császárral. Törékeny szövetségük 1810-re összeomlott, 1812-ben Napóleon megtámadta Oroszországot.

A Grande Armée az iszonyatos vérveszteség árán megvívott borogyinói csata után bevonult a kiürített Moszkvába, de Sándor nem volt hajlandó békét kötni, s végül a császár kénytelen volt visszaindulni, s 600 ezres seregének csak maradványai tudtak hazavergődni. Napóleon számára ez volt a vég kezdete, Sándor ellentámadásba lendült és fegyverbe szólította Európát. A franciák korábbi kényszerű szövetségesei sorra a lelkes, állhatatos és eltökélt Sándor mellé álltak, a porosz király, az osztrák császár és az orosz cár seregei 1813 októberében a lipcsei "népek csatájában" megsemmisítő vereséget mértek Napóleonra. A hatodik koalíció csapatai 1814. március 31-én vonultak be diadalmasan Párizsba, élükön Sándor lovagolt, Napóleon pedig április 11-én lemondásra kényszerült. 1814 szeptemberében összeült az Európa arculatát évtizedekre meghatározó, egy új nemzetközi rendszer alapjait lerakó bécsi kongresszus, amelynek munkáját még megzavarni sem tudta Napóleon visszatérése és száznapos uralma.

A tanácskozás lezárulta után, 1815. szeptember 26-án Sándor kezdeményezésére kötötték meg az így kialakított rend védelmére a Szent Szövetséget, amely a cár idealista szándékai szerint a krisztusi szeretet alapján nyugvó békét hozta volna el Európa uralkodóinak és nemzeteinek, a valóságban azonban konzervatív, forradalomellenes szövetséggé változott.

Sándor uralkodása alatt Oroszország tovább gyarapította területét: a bécsi kongresszuson megkapta a törökök elleni háborúban megszerzett Besszarábiát, Finnországot és Lengyelország nagy részét, ezzel Sándor Finnország első nagyhercege és a Kongresszusi Lengyelország első királya lett, a perzsák elleni háborúban 1801-ben megszerezte Georgiát is. A cáron élete utolsó évtizedében fokozatosan vallási megszállottság lett úrrá.

A felkeléseket Isten elleni lázadásnak tekintette (ezért nem nyújtott segítséget a török uralom ellen szabadságharcot vívó, ortodox görögöknek), mindenütt a "Sátán országlásának" jeleit látta, az uralkodásának első időszakában bevezetett liberális reformok közül többet visszavont. Egyre jobban nyomasztotta az uralkodás súlya, kevesebbet foglalkozott a politikával, így az európai diplomáciát Metternich osztrák kancellár dominálta, az államügyek intézésében a döntő szerepet a reakciós és kegyetlen Alekszej Arakcsejev tábornok játszotta. 1818-ban Sándor döntése alapján kezdték meg a szentpétervári Izsák-székesegyház építését és 1819-ben ő rendelte el az első orosz déltengeri expedíciót. Az egyre visszahúzódóbb Sándort mind jobban foglalkoztatta a lemondás gondolata.

1825 őszén felesége súlyosbodó betegsége miatt az Azovi-tenger partján fekvő Taganrogba utaztak, ahol az uralkodó tífuszt kapott és 1825. december 1-jén, 47 éves korában meghalt. Szentpéterváron, a Péter-Pál-székesegyházban temették el. Temetése előtt nem ravatalozták fel, talán ezért is kelt szárnyra a legenda, hogy csak megrendezte halálát, hogy Szibériában, Fjodor Kuzmics néven remeteként folytathassa életét - a feltételezést sem bebizonyítani, sem megnyugtatóan cáfolni nem tudták.