Húsvét a bombatölcsérben
Mélységes mély a múltnak a kútja. Amit rejt, soha nem kerül elő. Lefeljebb csak epizódok, újabb részletek „bukkannak” néha a felszínre. A történelem zord időszakairól, emberek szenvedéséről, egy szebb világ reményéről. Akár még olyan húsvétokról is, amit a szülőföldtől távol kellett tölteni. Alig tizenöt évesen. Az 1930-ban született vásárúti Kántor Zoltán története következik, akinek leventekorszakáról 2018-ban közös könyvünk is megjelent, Messzi idegenben címmel. Zoli bácsi azóta már az égi hazába költözött, de szavai mindörökre belémégtek.
Így aztán folytatták hosszú vándorlásukat ismeretlen tájakon és még olyan szerencséjük is volt, hogy egy helyen személyvonatra szállhattak. Húsvéthétfő volt éppen, otthon, a csallóközi kis falujukban a legények talán éppen a lányok locsolásával foglalatoskodtak, de nekik más „ünnepi” meglepetést tartogatott a sors.
Zoli bácsi azt is hozzátette, azért volt annyi becsület bennük, hogy később néhány kenyeret visszaszolgáltattak…
Jobb soruk akkor lett, amikor az amerikaiak bevonultak. Csokit, rágógumit, konzervet, nápolyikat kaptak tőlük meg cigarettát, s végre megtölthették örökké korgó gyomrukat. Életükben először ott ettek pudingot. Azt sem tudták mi az, ezért hát kenyérre kenték.
– Az egyik teherautóról az egyik katona nyújtott felém egy tízórais csomagot, amiben keksz, cigaretta és konzerv volt. Amikor elértem, elkapták a kezemet és felrántottak a járműre. Már mentek a faluból kifelé, s én csak könyörögtem, hogy engedjenek el. Le is engedtek a teherkocsiról, csak előtte még telepakolták a kezemet, megraktak minden jóval. Az egyik tiszt pedig megjegyezte, hogy a bátyja lesz a faluban a parancsnok, és ő telefonon elintézi vele, hogy mi itt maradhassunk ebben a faluban. Estére jött is a katonatiszt, egy bizonyos Horváth József. Az édesapja disszidált Amerikába, szépen beszélt magyarul. Felrakott bennünket a dzsipjére és már vitt is az ideiglenes szállásunkra – számolt be hirtelen jobbra fordult sorsukról az egykori levente.
A vásárúti legénykékre még Pozsonyban, a Disznómezőn is várt egy „röpke” kényszerpihenő, éhezéssel, padlón alvással. Egyetlen vigaszuk az volt, hogy az otthon már elérhető közelségben „derengett”. Csak el kellene jutni az állomásra és fel kellene szállni a vonatra…. A gőzös azonban valaki mást hozott, aki Zoli bácsinak igazán kedves volt.
Mi ez, ha nem feltámadás, újrakezdés?
Zoli bácsi gyermekkora hazaérkezésével véget is ért. Mivel ő volt a legidősebb a hat testvér közül, munkájára nagy szükség volt. Az átéltekről, a leventekorszakról azonban gyakran mesélt fiainak, unokáinak. Egykori sorstársaival is egészen addig tartotta a kapcsolatot, míg éltek. Ma traumának mondanánk mindazt, amin keresztülment, ő mégis egész, hosszú, dolgos élete során derűs tudott maradni. Tisztelet az emlékének!
