Horthy Jenő, az elfeledett Nimród
A magyar vadászirodalom rendkívül gazdag. Generációk nőttek fel Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond és Molnár Gábor könyvein abban a feledhető korszakban, amikor a külföldre utazás még keveseknek adatott meg. A nagy vadászok sorában találtam egy „kakukkfiókát”, Horthy Jenőt, akiről keveset tudunk, pedig regényes élete egy korszak lenyomata volt.
A vadászatot csupán messziről kedvelem. Jellemző, hogy amikor egy egér tévedt a lakásunkba, likvidálása igazi stresszt jelentett számomra, s egy hozzánk került élő ponty konyhakészre való feldolgozása is traumát okozott.
A vadászregények viszont gyerekkoromtól kezdve fontos szerepet játszottak olvasmányaim sorában. Élvezettel lapoztam Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond és Molnár Gábor könyveit. Az utóbbi írót kedveltem legjobban: páratlan stílusa megragadott, nem csak vadászatairól írt részletesen, soraiból egy egészen realisztikus dél-amerikai világot ismerhettem meg.
Újságíróként már Széchenyi Zsigmond életműve került előtérbe nálam. Minden regényét olvastam, s amikor 2003-ban Kenyában filmet forgattunk, még éltek olyan személyek, akik ismerték a nagy vadászt. Találkoztunk, s vendégszeretetét élvezhettük az Afrikába szakadt Chernel Jenőnek, aki a vadász atyafia volt, s a Denaturált Afrika című regényben is feltűnik alakja. Széchenyi feleségével, Mangival – amikor a Kenyában készült filmünk utómunkálatait készítettük – számos alkalommal találkoztam, s a lakásán is forgathattunk. Logodi utcai otthona igazi múzeum volt, az özvegy egy kivételes életpálya megmaradt relikviáit őrizte.
Talán Kittenberger Kálmán írásait ismertem legkevésbé. Ezt pótolandó, egy ködös téli napon kezembe vettem az Afrikai vadászkönyv című kötetet, ami eredetileg a Megváltozott Afrika címet kapta. A vadász-író az 1928–1929-es ugandai és belga kongói útját örökítette meg naplószerűen. Az eredeti bevezetőt egy bizonyos Horthy Jenő írta, akinek neve, mint útitársé nagyon sokszor szerepel a könyvben. A nevezett Horthy Miklós testvére (1877–1953), és élete igen változatos volt. Afrikában többek között Széchenyi Zsigmonddal, Almásy Lászlóval és egy hölggyel (!), Gróf Wenckheim Józsefnével vadászott, élményeiről naplót vezetett, s kalandjait a Nimród Vadászújságban tette közzé.
Mivel az írónak még a nevét sem ismertem mind ez ideig, elkezdtem utána kutakodni. A nyomok az Erdélyi Szalon Könyvkiadóhoz vezettek, ők gondozták Horthy Jenő két könyvét: az Egy világfi kalandozásai 1943–1953 és az Egy élet sportja köteteket, mindkettőt készségesen a rendelkezésemre is bocsátották. Jóllehet van némi átfedés az írások között, de mindkettő szellemes és olvasmányos. Az utóbbit Kittenberger Kálmán is átfésülte, így lényegesen kevesebb benne az idegen kifejezés és a germanizmus. Az említett ismétlődés miatt a két kötetből nyert impressziókat egy csokorba gyűjtöttem.
Ellentétben Kittenberger Kálmánnal, aki nehéz sorból, szorgalmának köszönhetően nőtte ki magát híres vadász-tudóssá, Horthynak az élet napos oldala jutott. Korának sportember-ideálja, mondhatni „korunk hőse” volt. Szenvedélyesen vadászott, az erdélyi falkavadászatok állandó résztvevője volt. A nagy háborúban önkéntesként a huszároknál szolgált. Lótenyésztésben és lósportban kiváló eredményeket ért el, s ha párbajra került sor, akkor sem hátrált meg. A kötetekből kiolvasható, hogy a szebbik nem iránt sem volt közömbös. Vezetékneve mindenütt jó ajánlóként szolgált, s ennek köszönhetően a legtöbb helyen kivételes elbánásban részesült.
Horthy Erdélyben számtalan alkalommal megfordult, mondván: „Erdéllyel valahogyan a ’magyarországi’ ember úgy van, mint aki egyszer Afrikában járt – vissza kell oda menni”. Hősünk végigvadászta a Szék-havasokat (ismertebb nevén Mező-havasokat), s a már „idegen impérium” idejében Retyezát tájait is bebarangolta. Elénk tárta a kolozsvári társasági életet, minden estét valamelyik arisztokrata családnál töltötte, s utána a New York hotelben (ott magam is megfordultam egy tucatszor) cigányzene mellett múlatta az időt.
A két kötet mintegy ezer oldala igen szerteágazó, a helyszíneken nagyon sok olyan vidéket, országot fedezhettem fel, ahol magam is jártam, ezeket helyezem előtérbe.
Horthy példaképe Pieter Maritz, dél-afrikai búr telepes volt, akinek könyvét, a Pieter Maritz a transvaali búr gyermekét biztos többször végigolvasta. Az izgalmas történet a kitartásról, a bátorságról szól egy olyan környezetben, ahol a búr telepesekre mind a zulu harcosok, mind az angolok nagy veszélyt jelentettek. Horthy ezeknek a soroknak a hatására szeretett bele a fekete kontinensbe. A búr szerző nevével Dél-Afrikában, Pietermaritzburg múzeumában találkoztam.
Kelet-afrikai vadászkalandjait – mint a legtöbb „jager” – Mombasában kezdi. Szemünk elé varázsolja az érkezőket üdvözlő baobab-ligeteket, amiről Széchenyi is megemlékezik. Hősünk „elefántban” utazik, hosszasan, (s néha kissé unalmasan) írja le, hogyan cserkészte be a hatalmas állatokat. Amikor említi, hogy hány kolobuszmajmot ejtett el, eszembe jutott az a kenyai farm, ahol egy magyar aktivista mesélte el, hogyan próbálják ezt a ritka fajt megmenteni a kipusztulástól.
Az író szomorúan említi, hogy Afrika romantikája már a múlté, s a kényelmesebb utazók, a „szedett-vedett népség” már gépkocsin mennek vadászni. Részletesen ír az oda látogatókra leselkedő veszélyekről, a hangyákról, a kullancsokról, a szúnyogokról és a halálos álomkórt terjesztő legyekről. Amennyiben az európai higiéniához szokott egyén a viszonylag tiszta vizet választja, számolni kell a prédára leső krokodilusokkal.
A változó Afrikában a hittérítőkről is megvan a véleménye: szétzúzzák a viszonylag jól működő ősi életmódot néhány csecsebecsét adva cserébe. Az iszlámot sem kíméli: szerinte az erre a hitre térőket Mohamed tanai közül csak a többnejűség érdekli. Gyakran felvetődik a Serengeti Nemzeti Park neve, ami akkortájt még vadászterület volt, s a vadon élő állatok mészárlása vezetett a kialakításához. Amikor Kenyában jártunk, mi is meglátogattuk a harmad magyarországnyi védett területet.
Horthy – korának szellemében – egy kis rasszizmusért sem ment a szomszédba. Ha a fekete „boyok” valamelyike kárt okozott neki, vagy túl bamba volt, akkor hamar eljárt a keze és a tolvajjal sem bánt kesztyűs kézzel. Néha felháborodik a feketék kapzsiságán, akik nem átallanak akár sztrájkba is lépni. A feketék öntudatra ébredésének következményeként ugyancsak sajnálja: „ezt a sok jóravaló, szorgalmas fehér embert”.
Kedves városomat, Szingapúrt is útba ejti, lenyűgözi a város tisztasága, szép stílusú házai, a híres botanikus kertje, s a budapestinél nagyobb lóversenypályája. Az író egy félmondata előrevetíti a város második világháborús sanyarú sorsát: „Itt van Kelet kapuja, erős zár kell rá, hogy ki ne nyissák Tokió irányából”. (Az említett „lakatot” a japánok 1942-ben egy hét alatt verték le.)
Vietnámi kalandjait olvasva átéltem két ottani utazásomat: én forgattam, Horthy tigrisre, bivalyra vadászott. Lehangolóan ír az ottani francia bürokráciáról, a vadászat iránti érzéketlenségükről, mondván: „a francia nemzetnek nagyon kevés vadászati érzéke van”. Ugyancsak említi a terepjáróval érkező, víkendező puskásokat, akik mindenre lőnek, ami mozog: „egy ilyen kitűnő sportmannek nagyon ritka trófea jutott ilyen módon, odalőtt a két világító szemnek, és agyonlőtt egy – moi bennszülöttet”.
Különösen érdekes volt számomra az 1950–1953-as éveket feldolgozó napló. Számos alkalommal említi látogatásait Estorilban, ahol felkereste a száműzetésben lévő bátyját és annak családját. A portugál városban nagyon sok félreállított vagy bukott politikus – olasz, spanyol, francia, osztrák, „oláh” – talált menedékre. A nobilitások néha találkoztak, hogy megvitassák a politikai helyzetet, s elmerengjenek a múlton.
Horthy Jenő – naplója szerint – nagyon gyakran utazott, mégpedig repülőgépen. Itt kell megállapítanom, hogy kissé homályos számomra, miből finanszírozta a második világháború után ezeket az utazásokat. Egy Amszterdam–London akkori repülőjegy mai áron 800 dollár, egy tengerentúli retúrjegy átszámítva megközelíti a tízezer dollárt. Magyarázatként szolgálhat, hogy az Egy élet sportja könyv oldalain sokszor olvasható az egykori nagyiparos, a zsidó Chorin család tagjainak neve, akik a Horthy rendszerben igencsak nagy befolyásra tettek szert, s később ezt az emigrációban élő kormányzó jelentős anyagi támogatásával hálálták meg. Minden bizonnyal Horthy Jenőnek is csurrant-cseppent ebből a forrásból.
A meglátogatott városokban Horthy felkereste az ott élő barátait, szinte nem volt olyan hely, ahol ne botlott volna ismerősbe. Olyan történelmi nevek, mint Kállay Miklós, Hans von Papen, Albrecht bajor királyi főherceg sorakoznak az oldalakon, az író mindegyikükkel baráti kapcsolatot ápolt.
Az öregedést nehezen élte meg. Nagyon rosszul hallott, beteg szívét szanatóriumokban kezeltette. A napló 1953 novemberében, Svájcban bekövetkezett halálával szakad meg.
Nem érhette meg, de a gyűjtéseinek javarésze megsemmisült, amikor a Magyar Nemzeti Múzeum Afrika-kiállítása és gyűjteménye 1956-ban, a Magyar Rádió körüli harcok során kigyulladt. Erre „rímelnek” Széchenyiné Mangi szomorú szavai, amikor a nagy vadász felesége felháborodottan említette, hogy az egyik legnagyobb elejtett elefánt bőre valamelyik múzeum pincéjében dohosodik, penészedik, megmentése már lehetetlen. Érdemes volt, Uraim? Szegény állatok!
Megjelent a Magyar7 2026/27. számában.
