Honvédsorsok
Május 21-e nevezetes dátum történelmünkben. 1849-ben e napon vették be a diadalittas honvédek Budavárát. Hatvanhét esztendővel később, élete legnagyobb győzelmének évfordulóján halt meg a 99 éves Görgei Artúr honvédtábornok, s május 21-e a magyar honvédelem napja. Jelen írás három, Felső-Magyarországhoz köthető ’48-as személy életét idézi fel, akik Kossuth tisztjei voltak, ám 1849 utáni pályájuk érdekesen alakult.
A leegyszerűsítő utókor olykor abba a hibába esik, hogy az 1848–1849. évi magyar szabadságharc résztvevőit félisteneknek láttatja, holott ők is emberek voltak, gyarló hibáik mellett erényekkel felvértezve. Az alábbi három ifjú ’48-as tiszt sorsa a szabadságharcot követően jócskán bővelkedett fordulatokban, de tény, hogy a kiegyezés után régi bajtársaikkal együtt nagyban meghatározták a magyarság 1848–1849-ről kialakított képét és nemzettudatát.
Az 1829. április 4-én a Trencsén vármegyei Rajecben született szentmiklósi és óvári Pongrácz Miklós 1848 júniusában joggyakornokként állt be a kassai 9. honvédzászlóaljhoz. Később őrmesteri rendfokozatban szolgált a győri 19/III. sorgyalog zászlóaljban, majd 1849. június 26-tól a Kmety-hadosztály 124. honvédzászlóaljának hadnagyaként küzdött a nyári hadjáratban, kiérdemelve a magyar katonai érdemjel 3. osztályát. 1858-ban Bakonyi Ilona bárókisasszonyt vette feleségül, házasságukból négy gyermek született.
Világosnál tette le a fegyvert, majd Venezuelában szerencsét próbálva tért haza. Fiatalabb bátyja, Lajos a 10. Vilmos-huszárezred főhadnagyaként harcolt a Kmety-hadosztályban Borosjenőig. Sándor bátyja pedig a császári-királyi haditengerészet fregatthadnagyaként halt meg 1850-ben.
Hamar (1874-től Hamary) Dániel székely eredetű család sarjaként született 1826. március 26-án Tatán. 1847-től folytatott orvosi tanulmányokat Pesten. Írásai jelentek meg a Hazánk, a Pesti Divatlap és az Életképek hasábjain. Vasvári Pál barátjaként vált szereplőjévé a forradalmi eseményeknek. Szülővárosában népgyűléseket szervezett, apjával és két testvérével beállt nemzetőrnek, miközben a Március Tizenötödike és a Közlöny is lehozta írásait. A komáromi nemzetőrökkel vett részt a magyar fősereg hadműveleteiben, ott volt a schwechati csatában. Amikor 1849 áprilisában Tatát visszafoglalták a honvédek, jelentkezett a 99. honvédzászlóaljba. Komáromba került, ahol áthelyezték a tüzérekhez. Több cikke jelent meg a Komáromi Értesítőben és a Komáromi Lapokban. Tűzmesterként, mint Krivácsy József alezredes, Komárom tüzérparancsnokának parancsőrtisztje szolgált, harcolt az 1849. július 2-i és 11-i komáromi csatákban. Nem sokkal az erőd kapitulációja előtt hadnaggyá lépett elő.
Menlevele ellenére több ízben letartóztatták. 1853-ban befejezte tanulmányait, orvossebész doktorrá avatták. A budai szegény gyermekkórház után Tatán praktizált. Orvosi témák mellett irodalmi alkotásai is megjelentek, leginkább álnéven. Lokálpatriótaként a tatai Öreg-tó partján fürdőt építtetett, gyülekezeti elöljáróként létrehozta a református gimnázium könyvtárát, a tatai kaszinó alapítói között találjuk, számos társulat, egyesület patrónusa. 1859-ben Ruysz Izabellát vette el nőül, két fiuk született.
Pesten 1869-ben kiadta visszaemlékezését, Komáromi napok 1849-ben, Klapka György honvédtábornok alatt címmel, melynek előszavában ezeket a sorokat olvashatjuk: „Az elviharzott 1848–49-dik évek örökre emlékezetes nagy napjaiból, véres küzdelmeiből írunk le egy részletet, a legfontosabbak egyikét, melyet Komárom várőrsége élt át, s kitörölhetlen betűkkel vésett be magatartásával, fegyverével a történelem lapjaira Klapka György honvédtábornok vezérlete alatt 1849-ik évben.
Ez irat egyszerű – de hű – emlékezés akar lenni ama nagy időkre, távol minden igénytől.
Hogy a magyar haza miért és miként sodortatott az óriás küzdelmekbe, arról nem szólunk, eléggé tudva van az; bár még is oly sokszor érte és éri a kíméletlen kárhoztatás, az elismerő helyeslés, gyöngéd hangjai mellett! (...)
Mi célunkhoz képest szóljunk csak az említett időről, s lássuk mint küzdött Komárom várőrsége – a honvédsereg – Klapka vezérlete alatt, a magyar haza elévülhetetlen jogai s a legújabb kor szép eszméiért!
Jelen mű érdeke némi fokozódást nyerhet az által, hogy a ki írta, maga is a küzdők közt volt s ágyúi mellett kardját sem hagyta pihenni. (…)”
Kinevezték a tatai állomáshelyű esztergom–komáromi 64. honvédzászlóalj orvosává. 1873. július 13-tól Sopronban működött dandárorvosként. 1886-ban több beosztás után, honvéd törzsorvosként vált meg az aktív szolgálattól. 1889. május 24-én az egykori márciusi ifjú kisigmándi nemesi előnevet kapott. 1894. február 21-én halt meg a fővárosban, de Tatán helyezték örök nyugalomra. Nevét utca és emléktábla őrzi Tatán, szülőháza a Tópart utca 6. szám alatt ma is áll.
Báró nyáregyházi Nyári Adolf Ervin 1832. október 25-én született a Hont vármegyei Bagonyán. A jogakadémiát elvégezve 1848. június 17-én lépett be a császári-királyi hadseregbe és hadapródként kezdte meg szolgálatát a Frigyes Ágost szász király nevét viselő 3. vértesezredben. 1848. október 16-án kinevezték hadnaggyá a Miklós-huszárok állományába, egy hónappal később főhadnaggyá. Szolgálati helyét nem foglalta el, hanem visszatért ezredéhez és Radetzky tábornagy észak-itáliai hadjáratában működött segédtisztként.
Parancsőrtiszti minőségben fordult meg a szász királyi udvarban, s 1858. szeptember 14-én a II. Miksa József bajor király nevét viselő császári-királyi 2. vértesezred címzetes őrnagyaként, rangja megtartásával lépett ki a hadseregből. Kamarási méltóságot kapott, s hazatért bagonyai birtokára. Hont vármegye közéleti szereplőjévé vált, 1861-ben és 1865-ben másodalispánnak választották. 1869-ben vette feleségül gyöngyösi Somogyi Gizellát, egy fiuk és három lányuk született.
Az Osztrák Császári Vaskorona Rend III. osztálya, a Hadiérem és az I. osztályú Tiszti Szolgálati Jel mellett több külföldi kitüntetés birtokosa volt: Szász Szent Henrik Rend lovagkeresztje, Pápai Emlékérem (a pápai állam visszavétele alkalmából), Württembergi Frigyes Rend lovagkeresztje, Belga Lipót Rend középkeresztje, Perzsa Nap és Oroszlán Rend I. osztálya. 1880-ban valóságos belső titkos tanácsosi címet kapott és 1885-ben a Főrendiház örökös tagjainak sorába került. 1891. február 25-én Budapesten halt meg agyvérzésben.
Testvérei közül Albert (Béla) bátyja a márciusi ifjak egyikeként Pesten adta ki A magyar forradalom című munkáját. Hadfiként beállt a pozsonyi 2. Sándor cár-sorezredbe, és Pest kiürítésekor hadnagyként esett császári fogságba. 1849 tavaszán újból szolgálatra jelentkezett, a végnapokban Kossuth környezetében forgolódott parancsőrtisztként, főhadnagyi rangban. Olaszhonba emigrált, századosi rendfokozatban szolgált a risorgimento magyar légiójában. Itt került kapcsolatba a szabadkőművességgel, a kiegyezéskor hazatérve a Magyar Történelmi Társulatban tevékenykedett, 1872-ben a Magyar Tudományos Akadémia felvette levelező tagjai közé. Címertani kutatások, középkori magyar forráskiadások mellett megírta A heraldika vezérfonala című könyvet, és komoly porcelángyűjteménnyel rendelkezett.
Megjelent a MAGYAR7 21. számában.
