Hogy látják és láttatják Benešt az övéi
Bár mostani különszámunk elsősorban Edvard Benešnek az első és a második világháború során a magyar államhoz, illetve a magyarsághoz fűződő viszonyát taglalja, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a csehek és a szlovákok Benešt a történelem pozitív alakítójaként látják. Egyrészt a Csehszlovákia létrejöttében, másrészt az új államba került magyarok kollektív kisemmizésében oroszlánrészt vállaló szerepe miatt.
Érdeklődésünket ezért a szlovák, illetve a cseh közönségre próbáltuk irányítani, hogy első kézből tudhassuk meg, mit jelent ma Edvard Beneš személye Pozsonyban vagy Prágában. Olyan történészt szerettünk volna megszólaltatni, aki komplexen be tudja mutatni Beneš közéleti ténykedésének megítélésében az elmúlt évtizedek során esetlegesen beállt változásokat, hangsúlyeltolódásokat, hiszen véleményünk szerint már csak a Beneš-dekrétumok gyakran visszatérő témája is árnyalhatja a szakmai véleményt.
Nem állítjuk, hogy ezek mondvacsinált indokok lennének, azt furcsálljuk csupán, hogy ezek a történészek államilag fenntartott intézményekben dolgoznak, úgy gondoljuk, hogy a köz érdekében. Vajon nem az lenne a természetes, hogy történelmi témákban minden kertelés nélkül az olvasók, azaz a fenntartóik rendelkezésre álljanak?
Nézzük akkor a történészi munka sokak által nem a legmagasabban értékelt, ám szerintünk az egyik legfontosabb vetületét, a tankönyvírást, hogy láthassuk, mit tanítanak a szlovák iskolákban Edvard Benešről és dekrétumairól. Mindezekről a szlovák gimnáziumok harmadik évfolyamában tanulnak a diákok. A tankönyv részletesen taglalja Csehszlovákia megalakulásának körülményeit, az új államban rekedt magyar nemzeti közösséget, illetve annak politikai képviseletét pár sorban elintézi. Érdekes, hogy nagyon visszafogottan foglalkozik a mára talán már elfeledett csehszlovakizmus eszméjéről, amelynek lényege, hogy egy közös csehszlovák nemzet létezik. Ezzel indokolták az új államalakulat, Csehszlovákia létrejöttét. A csehszlovakizmus eszméjével azonban gyorsan kikopott a köztudatból, hiszen Csehország a csehek, Szlovákia pedig a szlovákok hazája lett. Ez a megállapítás visszaköszön a történelemtankönyvekben is, hiszen az országban élő más nemzeti közösségeket, például a magyart mindig az adott fejezet végén, mintegy odabiggyesztett záróakkordként tüntetik fel. Ez azonban nem véletlen, nézzük csak az általunk vizsgált történelemkönyv címlapját: národné dejiny, azaz nemzeti történelemkönyv.
A szerzők jobban feldolgozták a második világháború utáni Beneš-dekrétumokat és következményeit. Olvashatjuk benne a mondatot, hogy
Azt sem titkolja a tankönyv, hogy az agrárkérdés megoldását a valóságban a német és a magyar kisebbség mintegy hárommillió hektár földjének elkobzása, elkonfiskálása jelentette. A tankönyv megemlíti a németek és a magyarok ellen alkalmazott kollektív bűnösség elvét, és egy gondolat erejéig szóba kerülnek a kitelepítések és a lakosságcsere is. A problémát abban látjuk, hogy ezek az információk tényleg csak „említésre kerülnek” 2-3 oldalnyi terjedelemben a majdnem kétszáz oldalas tankönyvben, így vélhetően szlovák polgártásaink pont ekkora jelentőséget tulajdonítanak majd az iskolapadokból kilépve a (társ)nemzet jog- és vagyonfosztásának.
A csehországi helyzet megismerésére jobb hely- és tudásismerettel rendelkező forrást nem is találhattunk volna Andrej Tóthnál, aki főállásban a prágai Közgazdasági Egyetem kancellárja és gazdaságtörténeti tanára, továbbá a Károly Egyetem Kelet-Európa Intézetének oktatója, s mindemellett szülővárosa, České Budějovice Dél-csehországi Egyeteme Bölcsészkarának történésze. Neki tettük fel a kérdést, hogy Edvard Benešnek hol van a helye a cseh történelem nagyjai között, illetve, hogy napjaink egyetemi ifjúsága immár miképpen tekint Csehszlovákia egyik létrehozójára, az ország második köztársasági elnökére.
Edvard Beneš személyére ma már kritikusan tekint a fiatal nemzedék, de a kritika fókusza nem a németek kiűzésére, vagy a nemzeti közösségek elleni fellépésére irányul, hanem Beneš 1948-as politikai ténykedésére, amikor is politizálásával nagymértékben hozzájárult a Klement Gottwald vezette kommunisták hatalomrakerüléséhez. S bár létezik napjainkban is egy szűk körű értelmiségi csoport, elsősorban tanárok, történészek, akik igyekeznek fenntartani a Beneš személye körüli nimbuszt, ez már beszélgetőpartnerünk szerint nincs azon a szinten, mint korábban. Saját oktatói példáját is megemlíti, hiszen előadásain kendőzetlenül beszél a csehországi német közösséggel történtekről és a hivatalos kitelepítés helyett folyamatosan a kiűzés, elüldözés kifejezéseket használja. Edvard Benešt is gyakran kritikával illeti, de ezek már nem keltenek megütközést a csehországi egyetemi hallgatóságban.
A magyar gyökerekkel rendelkező csehországi történész azt is leszögezi, hogy Beneš megítélésénél szükségesnek tartja a kétféle látásmódot. Diplomataként kiváló volt, hiszen az első világháború után fokozatosan a párizsi békekonferenciák legfontosabb személyiségei közé dolgozta fel magát.
Ez Tóth szerint szinte hihetetlen pályaív volt, amely kitartott egészen a 20. század harmincas éveiig, ami Csehszlovákiának óriási pluszt jelentett a diplomácia területén. A másik látószöget a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos politizálása jelenti, amelyben meg kell különböztetnünk az 1938 előtti és utáni időszakot. A müncheni egyezmény volt az a radikális töréspont, amely a későbbiekben meghatározta Benešnek a kisebbséghez való viszonyulását. Ez jelentette a vastag határvonalat a multietnikus államhoz való, immár negatív álláspontjában, mutat rá Tóth. Ma már sem Benešt, sem a másik államalapítót, Masarykot nem dicsőítik úgy a diákok, mint korábban, és az egyetemen, illetve a szélesebb társadalomban nem vált ki negatív reakciókat, ha kritikus, hosszú éveken át tartó levéltári kutatások eredményeire támaszkodó véleményt fogalmaz meg. Arra is felhívja a figyelmet, hogy az utóbbi években olyan írások is megjelennek a vezető lapokban, amelyek szerint az Osztrák–Magyar Monarchia nem is volt annyira elvetendő állam-alakulat, mint ahogy megjelennek kritikus hangvételű cikkek az első Csehszlovák Köztársaságról is.
Egyszóval, kialakult a szakmai és társadalmi véleménypluralitás, szögezi le a történész és hozzáteszi, hogy Edvard Beneš személyiségének vizsgálatakor sem eshetünk abba a hibába, amit Beneš maga is elkövetett, azaz, hogy általános, mindenkire vonatkozó, azaz kollektív kijelentéseket tett, amelyek közül számunkra, magyarokra nézve a legfájóbb és legsúlyosabb következményekkel a kollektív bűnösség elvének a hangoztatása volt.
Tartózkodnunk kell tehát Beneš fekete-fehér beállításától és külön kell kezelnünk az egyes megnyilvánulásait, ideértve azt is, amikor 1935-ben a köztársaságielnök-választás kapcsán mindkét kisebbségi magyar politikai párt képviselőivel együttműködött.
Ez viszont egy újabb, több szálon futó történet, amelyet a Ma7 médiacsalád Adásidő podcastjában hallgathatnak meg, ahol Andrej Tóth történész lesz a vendégünk.
Megjelent a MAGYAR7 43-44. számában.
