Híres emberek hírhedt ügyei – I. Péter orosz cár
Híres emberek: uralkodók, hadvezérek, művészek, politikusok „nemhivatalos” életrajzát lapozgatva olykor olyan adatokra bukkanhatunk, amelyek valahogy kimaradnak a hivatalos vagy sokak számára hozzáférhető, mondhatnánk közkézen forgó biográfiákból. Mivel e sorok írója világéletében nagyon kíváncsi ember volt, igyekezett utána nézni olyan tényeknek is, amelyek valahogy elkerülték a figyelmet, de elképzelhető az is, hogy merő tapintatból nem verték nagydobra ezeket. Ezúttal a 300 éve elhunyt I. Péter (1672–1725) orosz cár unalmasnak egyáltalán nem nevezhető életét vesszük szemügyre egy „kandikamerával”, amelynek objektívje meglehetősen furcsa, hogy azt ne mondjuk elképesztő dolgokat is rögzített.
Szofja – első nőként egyébként Oroszország történetében – hét évig irányította az ország ügyeit és több olyan intézkedés fűződik a nevéhez, amelynek köszönhetően fellendült a textilipar, külföldi kereskedők kezdtek érdeklődni az ország termékei és természeti kincsei iránt. Szofja édestestvérét, Ivánt szerette volna hatalomba helyezni, de ő alkatilag egyáltalán nem volt alkalmas erre a feladatra, ráadásul csak lányai születtek, és miután a Szofját támogató sztreleceket leverték, végérvényesen a határozott és akaraterős Péter lett a cár.
Jó néhány szakember társaságában, korszerűnek számító tudományos műszerekkel és fegyverekkel tért vissza Oroszországba. Ő alapította Szentpétervárt, amely 1918-ig aztán Oroszország fővárosa volt. Számos reformjának köszönhetően országa végérvényesen belépett az európai nagyhatalmak sorába, amit az is bizonyít, hogy egyre intenzívebb diplomáciai kapcsolatokat épített ki különböző befolyásos európai államokkal, amelyek időnkét szövetségesei is lettek, bár Oroszország már akkor is csábította őket hatalmas területei, nyersanyagforrásai és olcsónak tűnő munkaerő-utánpótlása okán.
Nagy Péter keményen elbánt a belső ellenséggel, elsősorban a sztrelecekkel, akik egyfajta önálló hadsereget alkottak az országban és bizonyos cárellenes körök igyekeztek őket kihasználni. A szembeszegülésnek számos oka volt egyébként. Közigazgatási és gazdasági reformjait nem fogadta általános lelkesedés, az egyházpolitikája is sok feszültséget okozott. Míg az ortodox egyház befolyását igyekezett korlátozni, addig a katolikusok és az evangélikusok – mondhatnánk – zöld utat kaptak.
I. Péter magánélete akár egy önálló dolgozat témája lehetne, ez az a terület, ahol a cár kevésbé előnyös vonásairól bőven lenne mit mondani.
Azt is el kell mondani viszont, hogy nem vetette meg a fizikai munkát. Németalföldön hajóácsként dolgozott és kitanult egyéb mesterségeket is, még fogászként is eredményes volt: számos embert kezelésbe vett, ezzel keresett is. A valamilyen fizikai rendellenességben szenvedő – például törpenövésű, kajla kezű stb. – emberekhez felemás érzelmekkel viszonyult: olykor nagyvonalúan, máskor kegyetlenül bánt velük.
Első felesége, Jevdokija Fjodorovan Lopuhina (1669–1731) volt, akit 16 évesen vezetett az oltár elé. A házasságból három fiúgyermek született, de csak a legidősebb Alekszej Petrovics cárevics (1690–1718) érte meg a felnőtt kort.
Péter cár, amint egyeduralkodó lett (Iván féltestvére halálát követően) elzavarta feleségét, akire csak dinasztikus helyzetének megőrzése érdekében volt szüksége (jóllehet az udvarban kedvelték a nőt). Második felesége a lengyel-litván származású, parasztsorból felemelkedett Marta Helena Skowrońska (1684–1727) lett, akit már jóval korábban megismert és a szeretője is volt éveken át, sőt már ekkor három gyermekük született, de ők csecsemőkorukban meghaltak.
A nőt előbb 1707-ben titokban, majd 1712-ben hivatalosan is feleségül vette. Marta Helena még azelőtt áttért az ortodox hitre és „oroszosította” a nevét Jekatyerina Alekszejevnára. Összesen 12 gyermekük született (6 fiú és 6 lány), de csak két lány – Anna és Jelizaveta – érték meg a felnőtt kort. Jelizaveta (1709–1762, Erzsébetként is ismerhetjük) később – 1741–1762 között – Oroszország cárnője volt és a történészek elismeréssel írnak uralkodásáról.
Nagy Péterről azt is feljegyezték, hogy szívesen bosszantotta az udvaroncait, nemritkán lerántotta a parókájukat és jót nevetett közben. Az viszont már morbid volt, hogy olykor a hóhér helyébe lépett és maga fejezte le az elítélteket. Ebben, úgy tűnik, nagy kedvét lelte, mert egyes beszámolók szerint volt nap, amikor személyesen 200 embert nyakazott le.
Halálát megelőzően – egy legenda szerint legalábbis – 1724 novemberében a jeges vízbe gázolva megmentett néhány halászt, de ekkor súlyosan megfázott, 1725 januárjában pedig vesekőműtétet hajtottak végre rajta, de a sebe elüszkösödött és 1725. február 8-án hajnalban elhunyt.
