Hetven éve mindent elbíró szeretetben
Lassan gördülök be a csendes nemeskosúti utcácskába, ahol egy takaros, barna kapus házikó előtt vár a Kovács házaspár legidősebb gyermeke. Látszik rajta az izgatottság, és én sem próbálom leplezni a magamét, hiszen különleges, talán egyszeri lehetőség olyan párral beszélgetni, akik hét évtizede róják együtt az élet útját.
Igazából csak egy kérdésem van: hogyan? Azt remélem, kapok majd egy receptet, miként lehet működtetni, fenntartani, újraéleszteni egy kapcsolatot, családot, szövetséget.
Belépve a kis szobába két fürkésző szempár szegeződik rám. Pár pillanatig tart csak, amíg méregetjük egymást. Ezek után Mihály bácsi odalép hozzám, és nevetve csak annyit mond: Kedveském, majd hangosan kérem, mert a hallókészülékem éppen a legjobbkor, most romlott el. Nevetünk egyet, és Klementína nénihez lépek, hogy bemutatkozzam és megdicsérjem csodaszép nevét, mire eldicsekszi, hogy a faluban rajta kívül csak egy ilyen nevű hölgy élt, ám most már ő az egyetlen.
Megkezdődik az időutazás. A huszadik század derekán landolunk, amikor a kosúti búcsúba egy galántai asztalos legény is ellátogatott, ám nem a körhinták csavarták el a fejét, hanem a falu eladósorban lévő lányai közül egy, aki miatt aztán minden hétvégén megtette a Galánta–Kosút útvonalat. Mosolyogva emlékeznek az első, Misi bácsi két kezével készített ajándékára Klementína néninek, a katonaság alatti levélváltásokra, a hosszú sétákra a faluban, és az esküvőre, amely 1953. március 3-án köttetett.
– Csodaszép nap volt, még a vékony menyasszonyi ruhában sem fáztam, pedig sokat álldogáltunk kint, hogy az utcabeliek is lássanak minket – emlékezik vissza Klementína néni.
Elmondásuk szerint az esküvő is olyan volt, mint az egész életük, egyszerű, szerény, nem nagyratörő, hivalkodó. A hangsúly azon volt, hogy kettejük szövetségét erősítse.
– mesélik.
Misi bácsi büszkén mondja, hogy ebben a házban nem tudok olyanra mutatni, amiben ne lenne benne az ő munkája. Mindent a két kezével épített, a pincétől a padlásig. Erre az ablakon beleskelődő sokéves szőlőtőkék is bőszen bólogatnak és hívogatnak a kertbe, ahol ma már hírmondója sincs annak, hogy az egykor termésekben bővelkedő parcella miként látta el az öttagú családot, hogy minél kevesebbet költsenek élelemre.
– Minden volt abban a kertben, ami elfért, hogy csak a legfontosabbakat kelljen megvennünk az üzletben, mert szerettük volna a gyerekeinket tisztességben kitaníttatni – összenéznek, és látom, ahogy a gyerekek kerülnek szóba, hirtelen elönti őket a sok emlék, a hetven-évnyi tapasztalás, öröm és keserűség, mert jutott mindenből a családnak.
– Az esküvő után egyből elveszítettem egy babát, majd három évet kellett arra várnunk, hogy megszülessen az első egészséges gyermekünk – idézi fel Klementína néni.
Misi bácsi – akiről ekkorra már megállapítom, hogy ritkábban szól ugyan, de akkor velőset és humorosat, ha az helyénvaló… vagy éppen megnyugtatót, olyat, amivel párjának vigaszt nyújthat még ennyi év után is – annyit mond erre: igen, de legalább akkorra már úgy-ahogy kész volt a ház.
– Igaz, hogy még nem száradt ki a fa, amivel parkettázni akartam, de nem hagyhattam, hogy a kislányom a földön mászkáljon, még valami nyavalyát kapott volna. Így aztán nedves fával borítottam be egy szobát, amit dobhattam ki nemsokára, de a lányom legalább nem a földön csúszott-mászott. Így volt ez jól, ahogy volt.
Az első gyermeket még kettő követte. A Kovács családba a két lány mellé egy fiú is érkezett, akiket, elmondásuk szerint, ösztönösen, meggyőződésből és határtalan szeretettel neveltek. Nemzeti öntudatuk erős, nem is lehetne más egy olyan édesapa mellett, akinek a szobája falán az 1848-as szabadságharc, Kossuth Lajos és a legnagyobb magyar, Széchenyi István képe díszeleg, így a magyarság megmaradásában is szerepet vállaltak.
A gyerekek szeretete is határtalan, hiszen az idős házaspár már segítségre szorul. A falu másik utcájában élő lányuk naponta jön, a távolabb élő lánygyermek pedig a hétvégéket tölti édesanyjával és édesapjával.
Itt kéne rákérdeznem a fiukra, de érzem, hogy várnom kell egy kicsit, mert nagy lett a csend és a gyász szelleme lengte be a szobát. Meghalt. Ötvenegynéhány évesen egy betegség ragadta ki családja köréből, de rámutatnak a szoba családi képekkel díszített falán a fiukra, és azt mondják, mindig velük van. Misi bácsi pedig, aki mint már tudjuk, mindig jókor és jókat mond, kizökkent minket a mélabúból és eldicsekszi, hogy hagyott nekik „magából” unokákat és dédunokákat. Nincsen a párnak olyan hétvégéje, hogy valamelyik közülük ne töltene el velük egy-két órát, amit rendkívül élveznek, és alig várják, hogy a legkisebbtől a legnagyobbig mindet megszeretgessék.
Amikor arról kérdezem őket, hogyan lehet párként és családként ennyi éven át kitartani egymás mellett, elmosolyodnak és éppen azt mondják, amit a mai coachok és párkapcsolati tanácsadók fogadóóráikon hangsúlyoznak, de ők a leghitelesebb képviselői annak, hogy amit mondanak, az valóban működik.
– Sosem döntöttünk egymás megkérdezése nélkül. Mindig megbeszéltük, mi a következő lépés, amit el szeretnénk érni, és azért kőkeményen megdolgoztunk. Mindenki azt adta bele, amit tudott. A nincstelenség, a rossz idők pedig még inkább összekovácsoltak minket, még inkább arra ösztönöztek, hogy együtt találjunk kiutat, és aztán együtt élvezzük a munkánk gyümölcsét.
Úgy érzem, hogy ebben a felhasználói világban, amikor az emberi kapcsolatok elhasználódása, kimerülése után nem „elemet cserélünk”, hanem új után nézünk, szükségünk van az ilyen történetekre. Lehetséges felülemelkedni a problémákon, méltósággal venni az élet adta akadályokat, és bőségben élni annak ellenére is, hogy nincs mindig tele a pénztárca, hiszen a Kovács házaspár legnagyobb kincse, amire a leginkább vigyáztak az évek során, a család. Ez az a szövetség, amely hegyeket mozgat meg ha kell, és csillagokat hoz le az égről. Ebben a házban pedig megszámlálhatatlan csillag ragyog, ami bizonyítéka annak, mire voltak képesek egymásért.
Megjelent a Magyar7 2023/12.számában.
