Hazatérés Kalotaszegre - VIDEÓVAL
Nagypetri román és gótikus jegyekkel bíró református templomában éreztük igazán úgy, hogy véglegesen megérkeztünk Kalotaszegre. Pedig ekkor már túl voltunk Sebesvár legendás romjain, a meséiről híres Ketesden és a szebb napokat megélt Váralmáson is. Nagypetri azonban pont annyira esik már messze a tranzitútvonalaktól, hogy a modernség uniformisait még kevésbé öltötte magára. Ez, és ahogyan Rácz István lelkész bemutatta a 13. századi templom festett kazettás mennyezetének szimbólumrendszerét, azt az érzetet keltette bennünk, hogy megtaláltuk amiért jöttünk: a régi Kalotaszeg lelkét.
Lassan egy évtizede, hogy Kalotaszeg lelkéhez először próbáltunk hozzáférni. Akkor Felszeg falvaiban és a Kalota-havason, most a Köröstől északra, az Almás folyóig domborodó Alszegen szegődtünk az erdélyi polihisztor, Kós Károly nyomába. A színes dombvidék völgyhajlataiba bújt falvakban kerestük azt az örök Kalotaszeget, amely – a beszivárgó idegen kultúra ellenében is – át tudta hozni értékeit a 21. századba. Gótikus templomok kazettás mennyezetei, vár- és kastélyromok, cifra néphagyományt megélő magyar közösségek – „csak néhány szál virág abból a nagy cinteremből, amit Kalotaszegnek ösmer ezer esztendeje Erdélyország”.
Sebesvárról indultunk, amely királyi várnak épült egy ősi földvár helyén, a tatárjárás után. Kalotaszeg vára és – uradalmi központja után – a Hunyad nevet is viselte. A török időkben Erdély nyugati kapuit hivatott őrizni. 1598-ban, amikor az oszmán Váradot ostromolta, Báthori Zsigmond itt húzta meg magát seregével.
Két esztendő múlva már a fenesi csatában megsebesült II. Rákóczi Györgynek nyújtott menedéket. A kuruc szabadságharc után az osztrákok jó szokásuk szerint lerombolták, de Öregtornya áll még.
Ahogy az idő megkoptatta Sebesvár romjait, úgy bontotta meg az Erdélybe vándorolt románság Kalotaszeg összefüggő magyar tömbjét. Itt lapul a dombok között Felsőfüld, amelynek 1727-ben épült görögkatolikus, utóbb ortodox fatemplomának fiatornyai is jelzik, az új honfoglalók előszeretettel vették át a kalotaszegi magyar népi építkezés elemeit.
A Felsőfüld alatti Bábonyban már van kivel szót érteni, hisz maradtak még magyarok a faluban, és van gótikus eredetű temploma is, melynek alapjain 1935-ben maga Kós Károly tervezett új istenházát. Délre kanyarodva már egyre több színmagyar települést talál az utazó, és talált Kós Károly is, akinek az a Sztána lett az otthona, ahol 1910-ben felépítette saját házát, a legendás Varjúvárat.
„Ha a Kalotaszeg földjét hosszában átszelő robogó vonat ablakából ítéljük meg ezt a földet, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy annak túlnyomó része egyhangú, kietlen, sőt szomorú föld. Ez Kalotaszeg a vonat ablakából. Látszatra szomorú, melankolikus tájkép. De: a levegő csodálatosan tiszta és a dombok szeszélyes vonalai élesek, a sziluettek határozottak, a szántók, kaszálók színfoltjai, vonalvezetése ezen a szeszélyes területen egészen furcsán egyéni. A tipikus kalotaszegi tájék a maga egészében és részleteiben ma is komoly élménye minden egészséges szemű és lelkű, a szépet szerető és a szépet megértő embernek. De egyik jellemző tulajdonsága ennek a különös vidéknek, hogy a maga szépségeit nem tárja rögtön az ember elé; olyan, mint minden igazi nagy művészi alkotás: nem kirakatba való, tömeget vonzó reklámáru, de csak a hozzáértőnek és csak egy idő múlva leplezi le a maga igazi, nagy szépségeit. És csak annak, aki e szépségek forrásához, lelkéhez tud hozzáférni, aki megérti annak harmóniáját, logikus szervezettségét, következetes összefüggéseit. És ez a szépség sajátságosan magyar. Vonalaiban, foltjaiban, kompozíciójában, arányaiban: lényegében az. Elfogadhatatlanul és elvitathatatlanul a miénk.” Mintha egy másik Magyarországon lennénk – tehetnénk hozzá Kós Károly fenti soraihoz.
Persze nem feltétlen Kós Károly Kalotaszege jut az utazó eszébe, mikor a Körösfőn átrobogó kamionokat követi vagy Bánffyhunyad új „palotáit” látja Székelyföldre rohanván. Mi sem voltunk vakok, mi is érzékeltük a fogyást, az elvándorlást, de mi nemcsak a rosszat akartuk látni és láttatni, hanem azokat az értékeket is, ami megtartott a múltban és megtarthat a jövőben is. Aki lekanyarodik a kalotaszegi dombok közé, és van hozzá lelke, bizony még megtalálhatja ezeket – legalábbis mi megtaláltuk a zsoboki és sztánai barátainknál, a Kapusvidék közösségeiben, a Varjúvárnál, Körösfőn, Gyerővásárhelyen, Kiskapuson, Magyarkapuson, Magyarlónán, a magyarbikali lelkész erőfeszítéseiben.
Apropó lelkészek: ahogy minden kazettás mennyezet más és más, ugyanúgy nincs két egyforma lelkész sem a széles Alszegen és Kapusvidéken; mind valami más módon igyekszik megtartani közösségét és gyülekezetét.
És ha ehhez hozzávesszük, hogy közben olyan szépséges helyekre vetődtünk el, mint a Pányiki-szoros, a Riszeg-tető, a Meleg-Szamos víztározói és az azokra kilátást nyújtó ormok, akkor bizony egy olyan turisztikai élménycsomagot lehet összetenni, amelyben a magyar közösségek vendégszeretete és a kultúrtörténeti örökségünk mellett a természeti látnivalók is egy hetes programot nyújtanak az ide látogatóknak.
És akkor még nem is érkeztünk meg Kolozsvárra, amelyet mi most csak a Feleki-tetőről tekintettünk meg. A tervezetthez képest így is két epizód helyett három született odahaza a vágóasztalon arról a tájról, ahol virul még a cifra népviselet és büszkén törnek az ég felé a kazettás mennyezetű fiatornyos templomok.
Megjelent a Magyar7 2025/39.számában.
