HAZAJÁRÓ: Magyar világ a Zsil völgyében
Hosszan kanyargunk a Nyugati-Zsillel a forrásvidéke felé. Ahogyan felfelé kapaszkodunk, a folyó egyre szelídebb lesz, míg végül el is tűnik valahol a sziklamederben. Közben az aszfalt is elfogy alólunk, az utolsó kilométereken igen megszenved a mikrobusz az erdei úton.
A magasságmérő szerint már fel kellett volna érnünk, de újabb és újabb kanyarok következnek, mire végre elérjük a pontot, ahonnan már lejt az út. Egy információs tábla jelzi is: ez már a Domogled–Cserna Nemzeti Park területe. Fent állunk tehát a Zsil és a Cserna vízválasztóján, amely egyben a Vulkán-hegységet is elválasztja a Kis-Retyezáttól. Innen már csak 2 óra és 5 kilométer választ el bennünket egy régi álom beteljesülésétől, a Vulkán-hegység legmagasabb pontjának, az 1948 méteres Oszleának a megmászásától.
Gyorsan elérjük az erdőhatárt, a táj egyre inkább kitárulkozik előttünk. Szinte percenként megállunk, hogy elteljünk a látvánnyal: szemben a Godján gyephavas gerince, tőle északra a regélő Retyezát sziklapiramisai. Az Oszlea is hamar megadja magát, szinte meg sem kottyan az az 5 kilométer. Fent állunk egy olyan hegység gerincén, amelynek a neve szinte ismeretlenül cseng még turistaberkekben is. Utunk keletnek vezet tovább a főgerincen. Ahogyan közeledünk az újabb nagy bérc, az Arkán-havas felé, egyre többször jut eszünkbe Maderspach Viktor legendás alakja, aki gerillaalakulataival ezekben a hegyekben vette fel a harcot 1916-ban a betörő román csapatokkal szemben.
1916. augusztus 27-e délelőttjén Petrozsényban még a vulkáni bányászzászlóalj tartott díszszemlét zászlószenteléssel, katonai parádéval, míg este mozielőadást szerveztek a Zsil-völgy fővárosában. Maderspach Viktor dévai vendégeivel borozgatott, akikkel a románok háborúba való belépésének az esélyeit latolgatták, amikor este 10 óra tájban megszólalt a vulkáni bányaüzem gőzkürtje. Aztán csatlakoztak hozzá a petrozsényi, lupényi és aninószai üzemek kürtjei, ami egyértelműen jelezte, hogy itt most nem tűzriadóról van szó, hanem Románia az antant oldalán belépett a háborúba, a román hadsereg pedig megjelent a Kárpátok szorosaiban, így a Zsil áttörésében, a Szurduk-szorosban is.
A kétesztendei harctéri szolgálat után szabadságát otthon töltő Maderspach Viktor nem tétlenkedett sokat, szabadcsapatot verbuvált, és megkezdte gerillaharcát a román betörők ellen, hisz erre predesztinálta családjának története is. A Maderspachok a 18. századi betelepítések során kerültek Tirolból a Bánságba. Jelentős bányászati és vaskohászati ismereteket hoztak magukkal új hazájukba; Viktor nagyapja, Maderspach Károly korának kiváló műszaki embere kezdeményezte a Zsil-völgyi szénmedence kutatását. Károly az 1848–1849-es szabadságharcban ruszkabányai vasüzemében a honvédek részére gyártja a fegyvereket, míg felesége, Buchwald Franciska 1849-ben Ruszkabányán a menekülő Bem tábornoknak ad éjszakai menedéket. Hazafias tettéért Gröber százados az ötgyermekes családanyát félmeztelenre vetkőztetve nyilvánosan megvesszőzteti. Maderspach Károly a vesszőztetés hírére öngyilkos lesz.
A kis Viktor lakhelyét a Páring-, a Retyezát- és a Vulkán-hegység vadonjai övezték, amelyek ösvényeit vadászatai során mind megismerte. Szükség is van a helyismeretre, ugyanis
Így lesz Maderspach Viktor és különítménye a románok rémálma: bosnyák hegyivadászokból, magyar honvédekből, környékbeli románokból álló brigádja hol az Arkán-havas hágóin, hol a Retyezát vagy a Páring sziklavilágában csap le a betolakodókra, korán kiérdemelve az „oláhölő” nevet.
A Zsil völgyébe ereszkedve bennünket leginkább az érdekelt, mi maradt a környéket felvirágoztató család építészeti örökségéből.
Az Iszkronyban levő kúria még áll, sőt a család leszármazottai elvileg visszakapják. Ebből a kúriából kellett 1919-ben elmenekülnie Maderspach Viktornak, miután a román titkosszolgálat emberei meglátogatták, majd addig provokálták, míg egyet közülük meg nem ölt.
A környék megváltozott: a Zsil völgye egyrészt magán viseli a kommunista iparosítás sebeit, másrészt a mostanság éledező egykori szénmedencében az új kornak megfelelő üzemek, telephelyek nőnek ki a hajdani Maderspach-birtok helyén. Ahol 100 esztendeje teniszpályák és párját ritkító botanikai park állt, ott most tüzéptelep van, amelynek bejáratánál egyetlen tulipánfa hirdeti a régi megdicsőült világot. A Szurduk-szoros bejáratánál is hiába keressük a hegyoldalban a család 1960 körül még meglévő sírkeresztjeit, azokat valószínűleg a sípálya építése közben eltúrták. Szerencsére a krónikák őrzik a vidék felvirágoztatóinak a nevét. Mi pedig őrizzük annak a legendás embernek az emlékét, aki bizonyára más sorsot is választhatott volna magának 1916 őszén, de inkább lett a számunkra oly dicstelen 20. század egyik legnagyobb magyarja.
A Zsil völgye a középkortól kezdve két sűrűn lakott táj, a Hátszegi-medence és Olténia között helyezkedett el, ennek ellenére a 19. század közepéig gyéren lakott terület maradt.
A 15. században a hátszegi térség jobbágyfalvai már rendszeresen legeltetnek fönt a havason, így létesülnek az első esztenák, tanyák, gazdaságok, amelyek neve a hátszegi falvak nevéből ered.
Csobánok, szénégetők, favágók archaikus világa ez, amely a medence szénvagyonának kitermelésével 1868-ban varázsütésre változik meg: a hegyi pásztorfalvak bányászvárosokká alakulnak.
A Zsil-völgy benépesedik az egész Monarchiából idesereglett munkásokkal; magyarok, olaszok, székelyek, csehek, németek, ruszinok, szlovákok, románok egy Kis-Monarchiává változtatják a Zsil völgyét.
Az 1910-re majd 40 000 főre duzzadt lakosság kolóniákra bomlik, a városokban olyan lakónegyedek születnek, mint Prága, Galícia, Bosznia. Trianon után sem igazán változik a nemzetiségi arány, a bányászat tovább folytatódik sztrájkokkal, bányaszerencsétlenségekkel.
A második világháború után aztán jön az államosítás, a románok tömeges beköltöztetése, de a magyarság aránya ebben a korszakban sem csökken, hála a Székelyföldről, Mezőségből, Szilágyságból ide vándorlóknak. A rendszerváltás után a termelés a felére csökken, a bányászok pedig gyakran megindulnak Bukarest felé:
1990 és 1999 között hat bányászjárás is híressé tette a Zsil-völgyet. 1997-től megkezdődnek a bányabezárások, nyomukban az elvándorlás, a munkanélküliség.
Ez az a korszak, amikor pár láda sör áráért lehet itt lakást kapni, és ez az a korszak, amikor Böjte Csaba a közeli Déváról gyakran átrándul ide, hogy összeszedje az árván maradt gyermekeket. Bár a bányák helyét azóta sem vették át új ipari vállalatok, a Zsil völgye éledezik, ami sokszor a külföldről hazautalt pénzeknek is köszönhető.
Jóllehet a közeli Petrozsényben több magyar él, a Zsil völgyének magyar fővárosa Lupény. A magyar közösség rendezvényei az egész bányavidék magyarságát megmozgatják, legyen szó magyar kulturális napokról, szüreti vagy farsangi bálról. A szomszédos Vulkánban a magyar iskolát is meglátogattuk, ahol sajnos már nincsenek párhuzamos magyar osztályok, mint a hetvenes években. Azért a katolikus és a református templomok, kopjafák, magyarok által „bőven és hangosan meglakott” közösségi házak a már említett élénk magyar életről tanúskodnak. Hogy ez így legyen 10, 20 vagy 100 év múlva is, ahhoz az is kell, hogy a Zsil völgyéről ne a bányászjárások, hanem az itt küzdő szórványmagyarság is eszünkbe jusson.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/21. számában.
