Hazajáró: Kurucok nyomában a Beregi-Tiszaháton - Videóval, Képgalériával
Valamikor 2015 októberében a fejünkhöz kaptunk: de rég voltunk már Kárpátalján! Fel is ütöttük gyorsan a térképet, hogy hol nem jártunk még az Ukrajnának juttatott vidékünkön, és meg kellett állapítanunk: megmásztuk a Kárpátok vízválasztóján a Vereckei-Beszkidek és a Máramarosi-havasok gerinceit, felfedeztük a Fagyalos, a Rónahavas, a Kraszna-havas hegyvidékeit, de nem jártunk még Kárpátalja magyar többségű síkvidékein.
Útra keltünk tehát, hogy Rákóczi kurucainak nyomában a Kárpátok aljának és a nagy magyar Alföldnek a találkozásánál fekvő Beregi-Tiszahát sajátos néprajzú vidékét vegyük górcső alá.
Az ember szeret előzetesen elképzelni egy képet arról a vidékről, ahova éppen igyekszik. Beregről természetesen a keresztszemes szőttes, a fatornyú református templomok képe élt a tudatunkban, no és persze „dolgozott” bennünk egyfajta várakozás is, hisz ez bizony annak a szabadságnak a földje, ahonnan 1703-ban a kuruc felkelés elindult. Beregben azonban ennél jóval többet kaptunk!
Először is meg kellett állapítanunk, hogy a Tisza jobb partján elhelyezkedő Beregi-Tiszahátat kettévágta a trianoni határ. Földrajzilag a vidékhez tartozik a Magyarországon maradt Tákos, Csaroda és Tarpa is, illő volt tehát, hogy innen induljunk útnak Bereg fővárosa, Beregszász felé. Főként azért is, mert ha a történeti hűség szellemében kívánjuk bejárni a kurucok útját, akkor utazásunkat mégis csak Tarpán kell kezdenünk, ahol 1703. május 21-én Esze Tamás kibontotta a Rákóczitól kapott zászlót.
Tarpa előtt azonban érdemes említést tenni Bereg földrajzáról, múltjáról és páratlan kulturális emlékeiről is.
A honfoglalás kori magyarság még egy mocsaras, lápos, élő és holt vízfolyásokkal átszőtt erdőt talált itt. Aztán az erdők helyét fás legelők, füves puszták foglalták el, ahol a Tisza gyakran tiszteletét tette, míg meg nem regulázta az ember. Lakott vidékein az évezredes magyar múlt gazdag öröksége köszön ránk Árpád-kori templomok, haranglábak, kúriák formájában. A beregi néplélek művészi érzékéről mesél a tákosi „mezítlábas Notre Dame”. Az 1700-as években „a nép emelte magának fából és sárból”, mikor is Mária Terézia rendelkezései nem engedték a reformátusoknak a kő vagy tégla használatát. A szomszédos Csarodán egy újabb csoda kerül szemünk elé: a XIII. században emelt, román stílusjegyeket őrző reformátussá lett templom sem csak kívülről impozáns. Az ősi falakról szentek tekintenek le ránk, míg a szentély felső részére életfás, növényindás, virágdíszes mintákat festettek a XVII. században.
Tarpa felé útba esik Márokpapi, ahol szintén egy XIII. században épült gótikus templom és fa harangtornya állítja meg az utazót. De Márokpapi másról is híres, vagyis inkább hírhedt: itt született a XX. századi magyar történelem egyik kétes alakja, Biszku Béla, aki 1956-ban a forradalom első napjaiban a szabadságharc ellen fordult, majd a megtorlások irányítójaként tündökölt a bolsevizmus évtizedeiben. Persze szegény Márokpapi nem tehet arról, hogy éppen itt született a szerszámlakatosból a puha diktatúra legkeményebb öklévé avan-zsálódott Biszku, de láthatóan nehezen szabadul a kommunista múlttól: a faluba bevezető utat a mai napig Vörös Hadsereg útjának nevezik.
De milyen érdekes: míg Márokpapinak a magyar szabadság elfojtója jutott, addig a szomszédos Tarpának már a kuruc szabadságharc egyik legnagyobb alakja. Mint ismert, 1703 márciusában a kuruc felkelők követei felkeresték a lengyel földön bujdosó Rákóczit, és felkérték, álljon a felkelők élére. Májusban újabb küldöttség indult a Kárpátokon túlra, amelyet a tarpai Esze Tamás vezetett. Rákóczi elfogadta a felkérést, és kiadta a brezáni kiáltványt, amelyben hadba hívott minden „nemes és nemtelen” országlakost a Habsburg uralom ellen. „Végső akarata és elhatározása jeléül” Rákóczi zászlót is készíttetett piros selyemből és aranyos felirattal: „Cum Deo pro Patria et Libertate” – Istennel a hazáért és szabadságért. Ez a zászló volt Rákóczi záloga, és ezt a zászlót bontotta ki 1703. május 21-én Esze Tamás Tarpa főterén, majd még aznap Mezőváriban, aztán május 22-én, Beregszászon, ezzel pedig elkezdődött a Rákóczi-szabadságharc.
Rákóczi adománylevelére és a kuruc örökségre méltán híres minden tarpai, ennek megfelelően a településen egymást érik a szabadságharc emlékei.
De vajon ápolja-e a kuruc hagyományokat Bereg kárpátaljai oldala? Vállunkra vettük hát a Tarpán kapott kuruc lobogót és ennek eredtünk a nyomába. A határ túloldalán rögtön „egy darab” magyar történelembe botlottunk, mikor Tiszacsoma határában a honfoglalás kori temetőt meglátogattuk. A temető feletti emlékparkban Árpád és Szent István szobrai őrzik az ősök igaz álmát. Árpád népére emlékeztet a Borzsa Tiszába folyásánál települt Mezővári is, amely Borsova egykor itt állt váráról kapta a nevét. Mint említettük, Esze Tamás Tarpa után Mezőváriba érkezett, itt elfoglalta a tiszai révet, a falu népét gyűlésre hívta, felolvasta a brezáni kiáltványt és – Rákóczi parancsa ellenére – kibontotta a zászlót. Ennek emlékét a református templom falán emléktábla őrzi.
Maradva a Tisza mentén, hamarosan Csetfalvára értünk. A település a hagyomány szerint Árpád egyik vezéréről, Csetéről kapta a nevét. Ahogyan Csetfalván is megvan ily módon a kötődés az Árpádokhoz, innen sem hiányozhat a kuruc szellem és a középkori eredetű, fatornyos református templom. Azon már nincs semmi csodálkoznivaló, hogy a szomszédos Bene is rendelkezik egy szép templommal. A központban Pintér László sárvári fafaragó hét vezért ábrázoló szoborcsoportja emlékeztet 1100 éves beregi múltunkra, és persze Esze is erre jött Rákóczi zászlajával, sőt Benén megfutamította a Maróthy István főszolgabíró vezette hajdúkat. Innen Beregszászra vezetett az út. 1703. május 22-én a városban épp vásárt tartottak, rengeteg ember gyűlt össze. Gyorsan terjedt az események híre, és sokan is csatlakoztak a felkelőkhöz, így elkezdődött a tiszaháti felkelés, s vele a Rákóczi-szabadságharc.
Túránk végállomása előtt a Beregszász feletti Kerek-hegyre emelkedtünk. Az Árpád-korban a beregi erdő királyi uradalom volt, 1233-ban II. András itt erősítette meg a király és az egyház viszonyát rendező híres beregi egyezményt. És persze a beregi erdőben bujkáltak a kuruc felkelők is. 2015 őszén nem kellett bujkálniuk a beregi magyaroknak: a vármegye régi székhelyén és névadó településén, Nagyberegen adtuk át a Tarpán kapott kuruc lobogót kárpátaljai barátainknak.
Mikor 2022 márciusának idusán visszatekintünk erre a szép őszi emlékre, szívünkben ott van a kétely is: viszontláthatjuk-e még odahaza kárpátaljai barátainkat, vagy az újabb háború minden fiatalt elüldöz a kuruc szabadságharc bölcsőjéből?
