Hazajáró: Advent Gömörben
1850 gyászos telén hóba fagyott már az utolsó sóhaj is, a maradék remény és hit is eltávozott valamerre Sztambul, Párizs vagy éppen London felé. Aki maradt, az vagy ott feküdt elföldelve valahol az aradi sáncban, vagy magára zárta az ajtót, és várta, mikor jönnek érte Haynau pribékjei. Gömörre is ráborult az iszonytató csend.
A keleméri református lelkipásztor a szabadságharc idején nem zengett ódákat a nagy diadalokról, a harci mámorról, hisz megtette azt barátja, Petőfi Sándor. Az ő lelke melankolikusabb volt, jobb szeretett a sajgó fájdalomról írni. 1850 hideg telén eljött hát az ő ideje, és megírta A gólyához című költeményét. „Repülj, repülj, és délen valahol, / a bujdosókkal, ha találkozol: / Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, / mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!” A burkolt jelentésű vers kéziratban terjedt szét az országban; s míg a hatalom kevésbé köthetett bele, az igaz magyar szív értette a jelentését. Drága Tompa Mihály, ha ma elvetődne imádott Gömörországába…
Gömör vármegye ugye már nincs is, ám a gömöri öntudat nagyon is él. A Trianon által kettévágott vármegye déli falvait BAZ megyéhez csatolták, ám a Magyarországhoz került Bánréve olyannyira ragaszkodik múltjához, hogy ma is Gömör címere díszlik a településen. Maga Kelemér is Magyarországhoz tartozik napjainkban, 1849-től itt volt lelkész Tompa Mihály, és a falu nevét megfordítva, Rém Elek néven innen írta allegorikus verseit. Kelemér és Gömörszőlős neve ma is elválaszthatatlan Tompáétól. A gömöri dombok közé bújó bájos kis falvak ápolják is a költő emlékét; emlékházak, szobrok emlékeztetnek arra a két esztendőre, amikor Tompa Mihály volt itt a lelkek pásztora. A kisnemesi kúriákkal megszórt, népmesékbe illő tájból éppen csak azok hiányoznak, akik kultúrtájjá varázsolták ezt a vidéket – az emberek. Gömörszőlősön ma már csak 70-en laknak, a dombokat egykor benépesítő nyájak és csordák is eltűntek. A skanzenként ható Gömörszőlős ma ökofalu, vagyis a falufejlesztési program az ökológiai tervezés elveinek megvalósításával történik.
De maradjunk Tompa Mihály nyomában: 1852-ben Kelemérről a dombokon túlra, a Gömöri-medencében fekvő Hanvára hívták lelkésznek. Tompa a családjára gondolva elfogadta az állást, és egészen 1868-ban bekövetkezett haláláig Hanván is maradt. Pedig a leggazdagabb alföldi református egyházközségek is várták lelkészi állással, de szülőföldjétől nem akart elszakadni. Tompa Mihályt kétszer is letartóztatták az 1850-es években, ezen túl köszvény és szívtágulás kínozta, sőt elvesztette 5 éves fiát is, mely tragédiát sosem heverte ki igazán. Verseiben a lemondás mellett mégis megjelent mindig a remény is. Hanva nem felejtette el hű fiát: itt is szobor, emlékház örökíti meg a költő emlékét, és persze számtalan remek ember, akik őrzik a valódi gömöri identitástudatot, amelyet nehéz megfogalmazni, de sokkal könnyebb megéreznie az erre járónak.
Gömört nevezik százbércűnek, mondják róla, hogy olyan, mint „Magyarország kicsiben”, vagy éppen „Felvidék Székelyföldje”, sőt sokak szerint a legszebb, legáldottabb vármegyénk. Szó, mi szó: az igen változatos természeti képet nyújtó Gömör bármikor versenyre kelhet akár Csíkkal, akár Gyergyóval, akár Biharral is. A többé-kevésbé párhuzamos völgyeket valahol hosszan elnyúló hegygerincek, másutt szélesen terpeszkedő fennsíkok választják el. A délkeleti irányba lefutó völgyek mind a Sajót keresik, s lám, ahány völgy, annyi különböző kis világ tárul föl titkaival, történeteivel, legendáival.
Talán a legismertebb gömöri legenda jó Mátyás királyunk nevéhez köthető, aki megkapáltatta az urakat Sajógömörben. Azt a napot valószínűleg sohasem felejtették el az urak, de hogy mi se felejtsük el legendáinkat, arról Holló Barnabás gondoskodott, akinek 1912-ben felállított Mátyás-szobra ma is ott áll Sajógömör főterén. Gömör vármegye egykori központja és névadója még egy különleges szoborral büszkélkedhet, a falu szülötte ugyanis Czinka Panna, a legendás magyar cigányzenész. Mellszobrát a hanvai Igó Aladár készítette, akinek számtalan alkotása díszlik Gömörben. A fafaragó és festőművész a gyermekkora óta magába szívott paraszti életformát öntötte szobrokba és vitte vászonra. Nemcsak csodás alkotásai, de ízes gömöri nyelvezete miatt is bekopogtattunk hozzá, talán még az utolsó pillanatban, mert azóta már Aladár bácsi sincs velünk.
A Gömöri-medencében tett kirándulásunk nem lenne teljes, ha nem térnénk be a „fővárosba”, Tornaljára. A város azon ritka települések közé tartozik, amely visszakapta magyar nevét; 1990 óta már nem Šafárikovónak csúfolják. A kisváros a magyar oktatásnak is egyik központja: a Kazinczy Ferenc Alapiskolában 2013 adventjén reményt keltő gyerekzsivaj fogadott bennünket. És míg Tornalján még csak ránk mosolygott a remény, Berzétén már egyenesen nevetett: a szepsi magyar tannyelvű iskola diákjai töltötték meg énekükkel a református templomot. Karácsonyi üzenetet hoztak a Bódva völgyéből a gömörieknek Jézusról, születésről, megmaradásról, anyanyelvről.
2020-ból visszatekintve is azt mondhatjuk, hogy az a berzétei csoda meghatározó volt a Hazajáró történetében. Már a Pelsőci-hegyet ostromoltuk, de a fülünkben még visszhangzott a dal utolsó strófája: „magyar gyereknek anyanyelvet”. A Nap éppen arra készült, hogy megadja magát az örök törvénynek, ami tovább nehezítette utunkat, hisz a zsombolyok övezte karrmezőn még világosban is bajos dolog megtalálni a helyes ösvényt. Másfél órányi kimerítő séta után aztán már ott álltunk a Pelsőci-fennsík tetején, vagy ahogyan errefelé nevezik, a Nagy-hegyen. Szemben a jóval kiterjedtebb, de alacsonyabb Szilicei-fennsíkot, a Kis-hegyet szegélyező berzétei sziklák fehérlettek. Alattunk a Rozsnyói-medence terült szét, benne apró ékszerdobozként ható településeivel, távolabb, bal felől a Pozsáló hegyvonulatai domborodtak. Odalent kissé tétován kondultak a harangok, mintha nem tudnák, hogy advent van, és bátran hirdethetik a Megváltó születését és a magyar jövendőt Tompa Mihály szülőföldjén.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/41. számában)
