Hazajáró: A Telecskától le a Dunáig Nyugat-Bácskában - VIDEÓ
Útitársul itt mindig kéznél van a tétova sóhaj, a bácskai rögökből kiáltó sok-sok fájdalom, meg a jövőt sötétbe borító kilátástalanság. Hányszor gyalulta már le a halál Nyugat-Bácskát, hányszor törölte ki meséit, mosolyát, hőseit, napszámosait az emlékezetből. De valamiért mégis ott vannak az életre emlékeztető emlékeink a tájban, ott szunnyadnak a hosszú évszázadok a néplélekben. Mi magyarok még mindig itt vagyunk a történelem Bácskában igen gyorsan mozgó forgószínpadán. Sok helyen iskola és munka nélkül, parlagon maradt földekkel körbe véve, mégis minden reggel reménnyel kelve a Telecska napraforgós dombjaitól, a Dunát kísérő ártéri tölgyesekig. Az életnek meg kell adni a jussát – gondolták török után, gondolták minden rácjárás után, és gondolják ma is azok, akikről a Hazajáró nagyon szívesen megírta a legújabb kori „Végek dicséretét” 2019 nyarán!
Mielőtt Telecska löszdombja szépen komótosan belelógatná a lábát Bácska nyugati síkjába, még utoljára felemeli meghajlott hátát, ami legmagasabb pontján 115 méterre nyúlik. Az ősi Pusztakula helyén, egy hegyes templomtorony szinte likat fúr a földre hajló égbe. Jóval a törökvész után, 1898-ban emelték az újratelepülő falu lakói, a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére. A dohánytermesztő katolikus magyarok nagyközséggé fejlődött telepe gróf Szapáry Gyula akkori pénzügyminiszter után kapta Gyulafalva nevét.
A változás állandósága lengi be Bácska búzatermő pusztáit: Militics sem volt mindig Militics, helyén a mohácsi vész előtt egy Halmos nevű település lehetett. Új, katonás nevét a török hódoltság idején kapta. Aztán a parlagon maradt földre magyar és bunyevác nemesek érkeztek, így lett a falu neve Nemesmilitics.
A 20. század itt is megtette a magáét. Erősen megkopott az országzászló talapzata, s vele az emléke azoknak a pillanatnak tűnő boldog éveknek, amikor Délvidék, s vele Militics hazatért.
Az egykori megyeszékhely, Zombor is csak keresi, de csak tereiben találja meg régi önmagát. Az Árpád-korban még a Cobor családé volt, Bodrog vármegye főurai időnként pedig itt, Coborszentmihályon ültek össze. Aztán Zombor a török időktől fontos kereskedelmi, katonai és közigazgatási központ, majd 1749-ben szabad királyi város, sőt, később Bács-Bodrog vármegye központja lett. Innen, a megyeházáról igazgatták anno a vármegyét az urak, a millennium idején pedig arra is volt gondjuk, hogy Eisenhut Ferenctől megrendeljék a zentai csatát megörökítő olajfestményét, amit a díszteremben helyeztek el. A szomszédos hatalmas kéttornyú Karmelita-templomot Szent István királynak szentelték. A Városháza klasszikus épülete is meghatározza Zombor sajátos hangulatát, mellette a Szentháromság-templomot a ferences szerzetesek emeltették, de II. József rendelete után el kellett hagyniuk a várost. Kolostoruk falán ott hagyták a napórát és a számok alatt a vészjósló feliratot: „Egy ezekből végórád…”
Békebeli életre szánták, de ártatlan zombori magyarok és németek végórájának lett helyszíne a Kronich család százéves palotája, ahová a második világháború idején a megszálló szerb partizánok összegyűjtötték az őslakosokat. A kényszermunkára hurcolt foglyok nagy részét a közeli Dunába, a Ferenc-csatornába vagy a lóversenytéren előre megásott tömegsírokba lövöldözték. A vak gyűlölet közel 6000 embert, köztük 3000 magyart mészárolt le Zomborban. Ezek után csoda, hogy még élünk itt. Persze kiszorultunk a központból, ahogy kiszorult a város szülöttje, Schweidel József tábornok, aradi vértanú egész alakos szobra is a Megyeháza előtti térről. Ma már egy mellszobor helyettesíti a kaszinó udvarán.
És hova tűnt a Duna partjáról a bátai apátság, amiről még a török előtt Apáti a nevét kapta? A régi mezőváros, Apatin a török elleni felszabadító háborúk során pusztult el. Főként német iparosok népesítették újra, akik sok hasznos dolog mellett a sörfőzés tudományát is elhozták magukkal: 1756-ban megalapították Délvidék legrégibb, ma is működő sörgyárát.
Bezdán is osztozott a környező települések sorsán: a mohácsi vész után elnéptelenedett, aztán újratelepedett, mezőváros lett, de fejlődését megtörte Trianon, majd a második világháborút követő vérontásoknak nagyszámú német és magyar áldozata volt, akik helyére délszlávok érkeztek.
Bezdánon van Délvidék egyik legrégebbi népi építészeti emléke, az 1720-ra datált Szentháromság-kápolna. Az 1800-as években Délvidék földműves népe számára egyre nagyobb károkat okoztak az áradások. Kiss József kincstári mérnök és öccse, Gábor kezdeményezésére megkezdődtek a lecsapolások, majd nagyszabású munkálatok után 1802-ben átadták a Bezdántól Óbecséig mintegy 118 km hosszan húzódó Ferenc-csatornát. A hajózási útvonalak alaposan megrövidültek, és a lecsapolások nyomán hatalmas földterületek váltak művelésre alkalmassá.
Természetesen hajóra is szálltunk, hisz „Délvidék Velencéjét” igazán a vízről lehet megismerni. Aztán addig bolyongunk a dunai árterek és holtágak tavirózsás kacskaringóiban, míg végül az itt felejtett senki földjén, Kengyia-szigetén kötöttünk ki. Átvészelt háborúkat és államokat, túlélte a globalizációt, vad és szeszélyes vidékét csak a víz képes uralni.
Itt éldegél a világtól elzárva, összhangban a természettel, Kovács István, s szomszédjában Kalinka Tamás, akik nem vágynak ebből a mesés vízi világból sehova. A dunai szigetek régi tanyavilágának utolsó képviselői ők, akiknek életét nem influenszerek és világtrendek, hanem a Duna környezete alakítja.
A hajózás végén a gyomrunk azt súgta, illene megkóstolnunk a híres bezdáni halászlét. A lakoma helyszíne a holttá vált Baracska és a Duna találkozásánál, a Pikec csárda volt. Ahogy errefelé mondják: a bezdáni halászlé több mint szimpla étel, szinte szakrális jelentőséggel bír… Igazuk volt, de azért szükségünk volt még némi lelki táplálékra is, ezért dél felé indultunk a Duna mentén.
Szórványvidéken járunk, ezért is nagy szó, hogy Kupuszinában egy remek magyar közösségbe, a Kárpát-medence legdélebbi palóc szigetére érkezhet a hazát járó vándor. „Alább írt Fölséges Udvari Magyar Kamara Néven adom tuttára mindenekknek, az kiknek illik; hogy minekután az Király, Coronalis Bácsi Districtusban levő Kupuszina nevű Helységnek legalább 150 Magyar vagy Tót pápista Familiákkal való megszálitása resolváltatott…”
Így kezdődik az alapítólevél, ami alapján a török korban kihalt Hetes településére 1752-ben megérkeztek az első jó palócok. Egy évvel később már állt a templomuk, ami helyére aztán később a gyarapodó közösség még nagyobbat épített.
Kupuszina egészen sajátos néprajzi értékekkel rendelkezik, amit a falu népe tudatosan megőrzött és átörökített az évszázadokon. Miközben az életerőtől duzzadó néptáncot figyeltük, felötlöttek Herceg János kupuszinai magyarokról 1940-ben írt gondolatai: „A hangulat, amit Kupuszina kelt bennem ma, egészen reális; helyeslése egy kemény, bátor és lelki épségében még mindig szabad nép életmegnyilvánulásának. Szabad magyarok ezek, ha kisebbségi sorsban élnek is, szorgalmuk, de elsősorban életrevalóságuk biztosítja függetlenségüket, büszkeségüket. Életformájukon, erkölcsükön és a hagyományokhoz való ragaszkodásukon ugyanazt a kötöttséget érezzük, amit a falujából soha ki nem mozduló parasztén. A falu erkölcse ez, a sors vállalása és megbecsülése – s a társadalmilag egyre inkább széteső Bácskában ez az egyetlen biztos vár, amelynek kapui sohasem nyílnak meg egy újabb életforma kényszere előtt.”
Megjelent a Magyar7 2024/46.számában.
