Hazajárás Gyergyó délnyugati szegletébe - KÉPEKKEL, VIDEÓVAL
Úgy tartja a fáma, hogy mikor a csomafalviak mentek fel a Holdra, akkor már ott találták a gyergyóremeteieket, akik éppen az eget festették kékre. Azt is mesélik Gyergyóban, hogy amikor Neil Armstrong a Holdra lépett, a közvetítés egy kis időre megszakadt, ugyanis szembe találta magát egy remeteivel, aki éppen hazatérőben volt egy rőcényi kokojzával a hátán. Meg olyan is volt, hogy nagy télvíz idején a remeteiek eladták a befagyott Gyilkos-tavat a csomafalviaknak, mondván, az kiváló legelő, csak néhány csutak lóg ki belőle, de attól még elég tehén jóllakik a füvével.
A remeteiek és a csomafalviak rivalizálása már évszázadokra nyúlik vissza, régebben még a bicska is előkerült, ha összeakadtak, mára ez a természetes versengés szerencsére az egymás ugratásának szintjén elakad. A fenti történeteket természetesen Gyergyóremetén hallottuk, így nem lennénk meglepődve, ha ezeket Csomafalván pont fordítva ismernék. Azért a többi gyergyói falut sem kell félteni: Ditrón, Szárhegyen, Tekerőpatakon vagy éppen Kilyénfalván is számtalan legenda kering a szomszédos falvak lakóiról, bár azt azért mindenki elismeri, hogy Gyergyóban éppen Csomafalva és Remete az, amelyik a legéletrevalóbb.
A Görgényi-havasok lábához simuló két települést viszonylag későn alapították, így a már foglalt termőföldek híján lakói kénytelenek voltak az erdőből és kézművességből élni.
A hagyomány szerint Gyergyóremete alapítója Kendeffy Bonifác ferences szerzetes, aki Fráter György hivatalnoka volt. Mikor Frátert megölték Castaldo katonái alvinci kastélyában, Kendeffy erre menekült, és a Maros feletti dombon telepedett le. Magányosan, remetemód élt, innen is a falu elnevezése. Első lakói 1560 után érkeztek Ditróból. 1726-ban vált le Remete Ditróról, nem sokkal később lakói a madéfalvi vérengzés idején összecsaptak a császáriakkal. 1820-ban örmény családok telepednek itt meg, akik megkaparintják a hitelezések során eladósodott családok birtokait, sőt kezükbe kerül az erdőkitermelés és az ehhez kapcsolódó tutajozó kereskedelem. Mindez meggyorsította a faluközösség felbomlását, és a polgári fejlődést.
Az örmények monumentális építkezéseikkel alakították ki a község központjának még ma is meglévő arculatát. Közben a már említett tutajozás a remeteiek egyik fő foglalkozásává vált. A Görgényi-havasokból lehozott fát tízesével összekötötték, és a Maroson letutajoztak vele Aradig. Közben számtalan problémával kellett szembenézni: eleve a Maros szűkületeiben nem volt veszélytelen a hajózás, aztán ott voltak a vámok is, amelyből eleinte csak 2-3 volt Aradig, de később 13 is. Ha sikeresen leértek a remeteiek az Alföldig, ott eladták a fát, majd gyalog elindultak haza, ami szintén nem volt veszélytelen vállalkozás, hisz a vidék tele volt rablókkal. Különösen az utolsó szakasz, a görgényi hegyeken való átkelés volt rizikós. Aki sértetlenül hazatért, gyakran dobott be hálából nem csekély összeget a Szent Lénárd-templom perselyébe.
Emellett a gyergyói honvédek nem feledkeztek meg a szászrégeni kereskedőkről sem: 1848 őszén, a szászrégeni csata után üzleteiket kifosztották, amiért tutajaikat évtizedeken át feltartóztatták, így kényszerítve őket arra, hogy a fát áron alul adják el. A gyergyóiak az első világháborúban is helytálltak, a gorlicei áttörés idején, a szárnyaikon lévő csehek már rég megfutamodtak, de ők a végsőkig harcoltak. A falu temetőjében a Hősök parcellája emlékeztet a szabadságharcok és világháborúk remetei áldozataira. A XX. században aztán a vasút miatt a tutajozásnak befellegzett, később a kollektivizálás miatt sokan felhagytak a hagyományos gazdálkodással, természetessé vált a kivándorlás. Gyergyó amúgy is mindig népességkibocsátó vidék volt, de Remete e tekintetben is különleges.
A vészterhes múlt és a vad természeti viszonyok megkeményítették Csomafalva népét is, és arra is megtanították: ha túl akarnak élni, elsőbbnek kell lenniük az elsőnél is. A hagyomány szerint a csomafalvi Várhegyen egy ősi vár, a rabonbánok sasfészke állhatott. A Farkasdomb nevű helyen meg egy bizonyos Csoma Ferencnek volt tanyája, amiből aztán a település keletkezett. Dúlták Apafi Miklós seregei, ritkította török és tatár, pusztította labanc, nem csoda, hogy a csomafalviak egy emberként álltak ki a ’48-as magyar forradalom mellett, és több mint 200 tisztet és honvédet adtak a szabadságharcnak. De a két világháborúban is sok csomafalvi adta életét a hazáért.
A falu híres szülötte Köllő Miklós szobrászművész, akinek Kossuth Lajos szobra Marosvásárhely főterén állt, míg 1919-ben le nem döntötték.
Ennek a szobornak a mása ma már a szülőfalut díszíti. Köllő Miklós mellett itt ringott a bölcsője Borsos Miklós szobrászművésznek is. Csomafalván jártunkkor éppen Szent István napját ünnepelte a falu: jó érzés volt tapasztalni az emlékezés mélységét, és a ragaszkodást első királyunk hagyatékához, ily messze, több száz kilométerre a budapesti tűzijáték parádéjától.
Csomafalváról érhetők el a Görgényi-havasok déli oldalának olyan csúcsai, mint a Csudálóhegy és a Délhegy. Sujto Béla 1944-ben így írt a hegységről: „Turista szempontból a Görgényi-havasok a legárvább az erdélyi hegyek között. A föld méhéből született, akárcsak a Hargita és a Kelemen. Tisztes hely illeti meg Erdély vulkánikus származású hegytömegei sorában, s mégis, testvérei sokkal több turistát látnak. Uralkodó magaslatai néptelenek, csak a nyergekben és az alacsonyabb hegyhátakon folyik pásztorkodás.”
Sokat lehetne még mesélni a remeteiek szent hegyéről, a Kecskekőről, vagy a híres Kereszthegyről, amely a második világháborúban játszott fontos szerepet, az eszenyői vízimalmokról, és a többi látványosságról, de az utolsó szó legyen a remeteiek 1942 tavaszán felavatott, Nagy-Magyarországgal díszített világháborús emlékművéé, amelynek leplére akkor csak ennyit írtak: „Őrködj Hazádon!”
Megjelent a Magyar7 2023/42. számában.
