Hazajárás a Bácskába, avagy a Kórizs-féle “mennyei disznóság”
Még tavaly márciusban volt alkalma a tisztelt olvasónak a sorok között utazva megtapasztalni milyen is egy belevaló disznóvágás lenn a bácskai kunoknál. Mivel nincs ugyanolyan disznóvágás és az ilyen közösségi együttlét más-más szituációkat szül meg, így hát úgy döntöttem, közel egy év után visszatérünk Bácsfeketehegyre. Mindig szívmelengető érzés visszagondolni az ott átélt pillanatokra és beszélgetésekre, melyeket a nagy evészetek közepette ejtettünk meg. Ha csak sorokban, de éljük át újból, milyen is egy disznóvágási szeánsz, mert a köré szervezett program mindig más.
A bácsfeketehegyi kapcsolatunk és jóbarátunk Kórizs Józsi becses családjával és barátaival már vártak minket. Még mielőtt velük találkoznánk, néha előfordul, hogy befigyel pár nem várt szituáció. Általában a határátkelések flottul mennek, persze akad kivétel. Megesett velünk azon kellemetlen helyzet, az egyik utazótársunk személyigazolványa már lejárt, amit a helyszínen szúrt ki a szerb határellenőr. Mindent bevetettünk, hogy átjusson velünk, de kudarcot vallottunk. Hiába próbáltuk behazudni, mi a halott dédi temetésére sietünk. Az illetőt végül kitettük Szegeden, mi pedig keserédes szájízzel, de mentünk tovább.
Szerencsére legutóbb ez a hercehurca kimaradt, így Szabadkára gond nélkül érkeztünk. Kosztolányi és Csáth városa kihagyhatatlan. MIndig teszünk ott egy kiadós sétát és csak rázzuk a fejünket. Ilyenkor jön a “Mi lett volna ha…” gondolatmenet.
Tudtad? Budapest és Pozsony után Szabadka volt a legnagyobb város a múlt század elején. Napjainkra a szecesszióban pompázó belvárosa suttogja halkan nekünk, kár volt a “délszláv álmot” összehozni és egy provinciális határvárossá leminősíteni a nemzetiségileg sokszínű várost.
Az ilyen beszélgetések általában a szabadkai éjszakai életben csúcsosodnak ki. Volt már úgy, hogy egy helyi fiatal sráccal váltottuk meg a világot, kezünkben a folyékony esszenciával, miközben lenn a pincében dübörgött az underground eksztázis.
Persze Szabadka mellett jutott idő más kitekintésre is. Az Experience Balkan elnökségével Tavankútra repesztettünk, mivel szerettük volna megismerni az ottani nagyszámú bunyevác közösség mindennapjait. Sajnos arra nincs időnk belemerülni, kik is azok a bunyevácok. Google pajtásunk ilyenkor készségesen a segítségünkre siet. Használjuk őt és szűrjük ki belőle az információkat bátran.
És most jöjjön a lényeg, ezen írás sava-borsa. Előtte egy közérdekű közlemény! Ha nem bírod a vér, a hús és állati belsőségek látványát, akkor ez a beszámoló további része nem fogja elnyerni az olvasó tetszését. Ellenben, ha azt vallod, márpedig a disznó arra van, hogy feldolgozzuk és a belőle készülő finomságokat megegyük, akkor légy üdvözölve a Kórizs-féle “mennyei disznóságban”.
Kun barátaink vártak minket. Üdvözöltem lovamat, akit a többiek elmondása szerint legutóbb le akartam itatni, majd csizmát húzva vártuk az ítéletet a disznó felett. Nem szenvedett sokat. A feldolgozása gyorsan és profin ment.
A lángos és a meggy – körte – szilvapálinka szentháromsága már reggel be volt készítve nekünk. Fogyott rendesen minden, éhen nem maradtunk. Ez csak a kezdet volt. A folyamatos evészet és ivászat elérte hatását.
Késő délutánra kaptunk egy kis pihenőt (etnoház, tekézés) Józsiéktól, mert estére vártak ismét minket. Estére újra Kórizséknál voltunk, ahol várt minket a szárma (töltött káposzta), a sült kolbászok, hurkák, kásák, savanyúságok, édességek és persze az örök folyékony klasszikusok. Ilyenkor nagyban megy a duruzsolás, a koccintások mindenki egészségére és különféle történetek mesélése. Az újaknak (mert mindig akad a csapatban) bemutatásra kerül a kunok betelepülésének története. Rengeteg megrendítő és feszült történet lát napvilágot ilyenkor a második világháború idejéről. Köztudott, a svábokat kitelepítették és tataros házaikba crnagorácokat “hegyi szerbeket” telepítettek, akik pár száz évvel voltak csak kulturálisan lemaradva és híján voltak a civilizációs vívmányoknak.
A másnap, mint ilyenkor lenni szokott másnaposan kezdődött. Nem szégyen ezt leírni. Itt az a gyanús, aki legalább egyszer nem dobja ki a taccsot. Reggelinél általában a még megmaradt emlékfoszlányokat szedjük össze. Ide tartozik a szállásra való eljutás esete, de általában egy nettó filmszakadás jön ki belőle. Zárásként mindig szakítunk időt a település híres vályogházára, mely az elsők között épült a kunok betelepülésekor. Itt szokás búcsúznunk és hát kicsurog pár könnycsepp is. A cseppeket letöröljük, az emlékeket elraktározzuk, bízván abban, ismét adódik alkalom, ha nem is egy disznóvágás, de legalább egy ropogós ölelés erejéig találkozni bácsfeketehegyi barátainkkal.
