Havasszépe nyomában a Radnai-havasokban

Az új évad előtt azért természetesen igyekeztünk egy vonalat húzni, és az alapkoncepció megtartása mellett kissé újragondolni a szerkesztési elveket, a rengeteg visszajelzés figyelembevételével kissé újra meghatározni önmagunkat. Abban egyetértettünk, hogy ahogyan a turizmusnak is nagyon sokféle ága létezik, úgy a Hazajáró is mást és mást lát meg egy-egy tájegységben, de lehetőleg igyekszik kidomborítani az adott vidékre legjellemzőbb turisztikai, történelmi, néprajzi, földrajzi értékeket.

Van, ahova azért utaztunk, mert egy erős magyar közösség életét, hétköznapjait szerettük volna bemutatni, és az egész epizódot ez kíséri végig, amit nyugodtan nevezhetünk „identitásturizmusnak” is. Van olyan vidék, amely néprajzi szempontból kiemelkedő, itt természetesen az élő hagyomány bemutatása a film fő motívuma.

Vannak vidékek, ahol már szinte magyarok sincsenek, ott vannak viszont a magyar emlékek az ezeréves múltból; magyar vér áztatta csatamezők, sírok, feszületek, rég elfelejtett magyar feliratú emlékek, vagy azok hűlt helye, amelyekhez azért még el tud vezetni az utolsó magyar.

Ezeket megtalálni, megismertetni és ily módon megőrizni a jövőnek – ez is a Hazajáró egyik feladata. Mint ahogyan az is, hogy a nagy múltú magyar turistaegyesületek 120-140 évvel ezelőtti úttörő munkájának ma is látható nyomait (turistautakat, menedékházakat) képernyőre vigyük. Mindezt lehetőleg a mai utódok, a kortárs magyar turisták, hegymászók, turisztikai szakemberek tolmácsolásában, őket is bemutatva ezáltal. És ugye nem felejthetjük el az egyik legfontosabb célt: a Kárpátok hegységeinek, természeti csodáinak a feltérképezését úgy, hogy minden hegységben felkeressük a legfontosabb látnivalókat, miközben különböző kalandokat élünk át.

Előfordul, hogy menedékházat kell kiásnunk a hó alól, van úgy, hogy a tél derekán termálfürdőt találunk az erdő közepén, amelybe természetesen bele is csobbanunk.

Van olyan is, hogy egy-egy epizódban mindezek az értékek találkoznak, tehát a hegy lábánál van erős magyar közösség, odafent a hegyen pedig a magyar turisztikai, történelmi emlékek megtalálása mellett bejárjuk a legszebb helyeket.

Mindezeket figyelembe véve fogtunk neki 2013 nyarán az újabb évad forgatásának, méghozzá a fent említett Radnai-havasokban. A Radnaiban az előző ősszel jártunk utoljára, akkor Borsafüredet és a Horthy-csúcs környékét néztük meg, mégpedig a salgótarjáni leventék 1944-es tragédiájára emlékezve. Ennek a késő tavaszi résznek egészen más volt az alapmotívuma, mégpedig az erdélyi havasszépe és más havasi növények virágzásának a filmre vétele. De hogy itt is meglegyen a magyar emlék, Óradnáról rugaszkodtunk neki az Ünő-kőnek, ahol nem sok jóval tudott bennünket kecsegtetni a helyi magyar plébános, Kiss Attila.

Ha nem történik valami csoda, Óradna tíz százaléknyi magyarsága húsz éven belül fel fog szívódni. Az ok nagyon egyszerű: otthon majd’ minden magyar szülő románul beszél a gyermekével, így azok nem tanulnak meg magyarul.

Ottjártunkkor is éppen négy magyar legény érkezett orgonaórára, de beszélni nem tudtunk velük, hisz nem tudunk románul. Szerencsére a vallásukhoz egyelőre ragaszkodnak a magyarok, így talán addig a bizonyos csodának a megérkezéséig a vallás megtartóereje megőriz valamit az identitásból is.

Lógó orral sétáltunk azért egyet a kisvárosban, amely az Árpád-korban Magyarország legjelentősebb ezüstlelőhelye, egyben Erdély legnépesebb és legfontosabb településeinek egyike volt. A tatárjárás idején Óradna az első elpusztított települések közt szerepelt. Az Óradna központjában álló templomrom is ezekre az időkre emlékeztet. A hajdan a domonkosok által birtokolt templom szentélyének helyén a XVI. században a reformátusok építettek maguknak templomot. Ezt 1764-ben a görögkatolikusok kapták meg, akik itt építették a fatornyos görögkatolikus szentélyt 1825-ben. És hogy teljes legyen a kép, említsük meg a központi helyen álló ortodox templomot, ugyanis közben a románok ide is megérkeztek Moldva felől a XVII. században. Aztán megérkezett a XX. század is, és megérkeztek az olyan szavak, mint az ipari termelés és a tervgazdálkodás, ugyanakkor az olyan szavak, mint lélek, mese, legenda feleslegessé váltak.

De ennyi város után ideje is elindulni látogatásunk legfőbb célja, a Radnai-havasok felé, amelynek lábánál azért van még egy szívünknek kedves kis település, Radnaborberek.

A bányászfalu szintén rendelkezik magyar szórvánnyal, de híressé Reményik Sándor tette, aki 1921-ben itt alkotta meg a Vadvizek zúgásában című, tájélményekre alapozó versciklusát.

A kis faház, ahol lakott, ma már Reményik-emlékmúzeum, a magyar kézben lévő Suzy Panzió kertjében. Reményik itt született versei azokat a helyszíneket énekelték meg, amelyeken keresztül mi is feljutottunk a Radnai-havasok gerincrégiójába. Így az Izvor völgyén indultunk fel, magunk mögött hagytuk az ólombányászat pusztuló mementóit és a szennyezett patakokat, majd átkeltünk az Ördög-szoroson, és hosszú mászás után feljutottunk az Ünő-kőre, melynek legendáját magunk is megidéztük filmünkben.

E szerint csodaszép tündérleány volt Ünő, deli barna ifjú Korongyis. Egy holdvilágos este Korongyis odalopódzott a tündérkastélyhoz, hogy megbámulja a gyönyörű Ünőt. Ünő épp leszakított egy virágot, és a keblére tűzte. E pillanatban megszólalt Korongyis, és elkérte a virágot. A tündérleány a szenvedélytől és a szerelmi hévtől elkábítva elfeledte tündéri voltát, szóba állt a földi emberrel, és kebléről a virágot az ifjúnak adta. Egyszerre rémítő villám csapott le, a föld megremegett, gyomrából láva tört ki, amely elárasztotta az egész vidéket, eltemetve a szerelmeseket is. Azt mondják, a leányból lett az Ünő-kő, az ifjúból a Korongyis orma.

Azt is mondják, ma is üzennek egymásnak: a havasi virágzáskor az Ünő-kőt elborítja az erdélyi havasszépe és a kék encián, amire a Korongyis havasi gyopárral válaszol. Odafent a tündérleányból lett Ünő-kő rózsaszínben pompázott az erdélyi havasszépétől, mi pedig már egy pillanatra sem kételkedtünk a legendákban, amelyek nélkül lehet ugyan élni, de nem nagyon érdemes.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/29. számában.