Hatalmas rajongótáborral rendelkezik a füleki Exatlonos Ferenc Vivi
A TV2-n futó sport-reality történetében a füleki Ferenc Vivien volt az első határon túli magyar versenyző, így méltán lehet büszke rá szülővárosa. A Kihívók csapatát szinte a végsőkig erősítő egyetemista három hónapot töltött Dominikán. Elmondása szerint olyan élményekkel gazdagodott, amire egész életében emlékezni fog.
Milyen indíttatásból jelentkeztél a versenybe?
A tavalyi évadot nagy érdeklődéssel követtem, és miközben néztem, arra gondoltam, milyen jó lenne kipróbálni a pályákat, a feladatokat. Nagy álmom volt, hogy én is részese lehessek a játéknak. Úgy voltam vele, hogy jelentkezem és meglátom mit hoz a sors. Egyik nap megcsörrent a telefon, válogatóra hívtak. Nagyon megörültem, és onnantól kezdve mindent megtettem azért, hogy kijussak. Rögös út vezetett a célig, de megérte, mert számomra ez egy hatalmas élmény és óriási kaland volt, amire egész életemben emlékezni fogok. Rengeteget tanultam a verseny során, aminek úgy érzem, hasznát veszem majd a jövőben.
Fizikailag mennyire érezted magad felkészültnek egy ilyen megmérettetésre?
Gyermekkorom óra sportolok, a kosárlabda áll hozzám a legközelebb. A középiskolát a Kassai Sportgimnáziumban végeztem, ahol regisztrált kosaras lettem. Majd Besztercebányán elvégeztem a testnevelési főiskolát, ahol minden sportágból vizsgát tettem. Mivel az eddigi életem egybefonódott a sporttal, ezért fizikailag felkészültnek éreztem magam. És azt is tudtam, hogyha versenyezni akarok, a kamerákkal is meg kell barátkoznom. Ez eleinte furcsa volt és szokatlan, de egy idő után már észre sem vettem, hogy ott vannak.
Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást a verseny során?
Sokan azt hiszik, hogy nehéz a családtól távol jól teljesíteni, de a napjaink annyira izgalmasan teltek és úgy pörögtek az események, hogy ez a három hónap szinte egy pillanat alatt elrepült. Hiányoztak a szeretteim, de tudtam, hogy minden nap látnak a tévében és szurkolnak nekem. Emiatt jól kezeltem a távollétet, és nem volt kihatással a teljesítményemre. Ami inkább nehézséget okozott, azok a mélypontok voltak. Amikor egy rossz szérián lelkileg túl kellett tenni magam.
Legfontosabb tanulság?
Rengeteg mindenre megtanított a verseny, de a négy legfontosabb dolog, az az, hogy ha van egy álmod, akkor harcolj és tegyél érte. Mert, ha mindent megteszel, akkor sikerülni fog. A második, hogy mindig higgy önmagadban. Én a verseny során néha elbizonytalanodtam, olyankor a teljesítményem is romlott. Amikor viszont kicsit nőtt az önbizalmam és elhittem, hogy képes vagyok rá és meg tudom csinálni, akkor sokkal jobban teljesítettem. Megtanultam, hogy nem kell fejjel menni a falnak, de nem is kell túlstresszelni mindent. És a legfontosabb az az, hogy nem szégyen segítséget kérni. A szüleim és a párom támogatása nélkül nem jutottam volna be a versenybe. Illetve a csapatom is rengeteget segített, legyen szó akár egy-egy akadály teljesítéséről, vagy csupán egy baráti ölelésről. Szerintem nem szégyen segítséget kérni, ha azt az ember kamatoztatni tudja.
Hogyan változott az életed a verseny óta? Mik a további terveid?
Mióta hazatértem jobban felismernek az emberek, és itt-ott megállítanak az utcán, hogy fényképezkedjek velük, illetve az internetes oldalaimon is megnőtt a követőim száma. De úgy gondolom, hogy emberként nem változtam, vagy ha mégis, akkor csak pozitív irányba. Bár a játék hatalmas kaland volt számomra, de ez a szakasz lezárult, úgyhogy élem tovább az életem. Szeretnék tanári pályára lépni, gyerekekkel foglalkozni, és úgy gondolom, hogy ez sikerülni fog.
