Halló, Kárpátalja!
Az 1938. november 2-i bécsi nemzetközi döntőbírói határozattal lényegében kielégítést nyertek Magyarország etnikai alapon szorgalmazott felvidéki aspirációi. A magyar politika jövőbeli alternatívái azonban nem zárták ki az esetleges teljes felvidéki területi revízió lehetőségét sem. A köztársaság várható felbomlása komolyan táplálta a reményeket az elszakított északi területek hiánytalan visszaszerzése iránt. A magyar elképzelések szerint – ha ez bekövetkeznék – Szlovákia és Kárpátalja autonóm tartományokként válhattak volna újból a közös történelmi haza szerves részeivé. A magyar kormány elvárásai szerint különösen Kárpátalja egész területének visszaszerzése lett volna kívánatos, mivel ezáltal Magyarország hozzávetőlegesen 300 kilométeres közös határszakaszon érintkezésbe került volna a baráti Lengyelországgal.
Az 1938-as év decemberében már mindenki előtt nyilvánvaló volt – bel- és külföldön egyaránt –, hogy a Cseh-Szlovák Köztársaság a végnapjait éli. Az autonóm tartományok – Szlovákia és Karpatszka Ukrajina – egyértelműen kifelé törekedtek a haldokló köztársaságból. A keleti tartományban, Kárpátalján 1938 decemberétől egyre nagyobb befolyásra tett szert az ún. Kárpáti Szics Népi Védelmi Szervezet – népszerű nevén Szics Gárda –, amelyet november 10-én hoztak létre az eredetileg még szeptemberben megalakult Ukrán Nemzeti Véderő csoportból. A tartományi kormány azonnal jóváhagyta ennek a szervezeti szabályzatát, aminek következtében a Szics Gárda december 4-én már megtarthatta első kongresszusát a tartomány székvárosában, Huszton. A tagok itt már a hivatalosan jóváhagyott gárda-egyenruhában jelentek meg. A szervezkedés gyors léptekkel haladt, és a Szicsnek rövidesen több mint tízezer regisztrált, fegyverhasználatra felkészült tagja lett. A szervezet elsődleges célkitűzésének egy független ukrán állam kikiáltását tartotta, amely a még mindig Cseh-Szlovákia részét képező kárpátaljai területeken túlmenően magába foglalta volna Galíciát, Bukovinát és Besszarábia északi részeit.
A prágai kormány azzal próbálta megerősíteni kárpátaljai pozícióit, hogy 1939. január 17-én kinevezte a cseh Lev Prchala tábornokot az autonóm kormány hadügyminiszterévé. A január 19-én Husztra érkező tábornokot a kormányépület előtt a fegyveres Szics Gárda alakulatai várták, és Volosin tartományi miniszterelnök is kinyilvánította, hogy nem óhajt vele együttműködni. Prchala tábornok ezek után haladéktalanul visszautazott Prágába.
A köztársaság további tartós fennmaradása ekkorra már végképp kilátástalannak tűnt. Kapkodás jellemezte mind a központi prágai kormányszerveket, mind az autonóm tartományi kormányokat. Különösen nagy port vert fel magyar–csehszlovák – de tágabb nemzetközi viszonylatban is –, a csehszlovák területről 1939. január 6-án a hajnali órákban Munkácsot ért támadás, amelyben az ukrán Szics Gárda mellett a hadsereg reguláris egységei is részt vettek. A Munkács elleni orvtámadás több volt egyszerű határincidensnél, annál is inkább, mert a csehszlovák hadsereg tüzérsége a közeli dombokról ágyúkkal is lőtte a várost. A támadást sikerült ugyan visszaverni, de mindkét oldalon több halálos áldozata volt a fegyveres provokációnak.
Ezekben a hetekben a prágai központi vezetés befolyása a szlovák és az ukrán autonóm tartományokban már csak névleges volt. Várható volt, hogy a csehszlovák állam nagyon rövid időn belül teljesen felbomlik. Ilyen kilátások mellett a magyar kormány is egyre erőteljesebben szorgalmazta az egész Kárpátalja visszatérését a történelmi hazához. A német vezetés azonban még 1939 februárjában is elzárkózott a magyar igények támogatásától.
Budapestnek tehát tudomásul kellett vennie, hogy a kárpátaljai kérdés megoldása – a németek elutasító hozzáállása miatt – továbbra sem időszerű. A magyar kormány nem tehetett egyebet, minthogy tovább várt az alkalmas pillanatra.
Az 1939-es év első hónapjaiban már senki előtt nem volt kétséges, hogy a formálisan még mindig a bomladozó csehszlovák állam részét képező kárpátaljai területek sorsának alakulása az adott nemzetközi hatalmi-politikai helyzetben csakis Németország akaratától függ. Március elején a német politikai vezetés is időszerűnek látta meggyorsítani a már amúgy is a széthullás szélén álló köztársaság haldoklását, azaz az agónia megrövidítését. Ez annál is inkább időszerűvé vált, mert ekkorra már mind a szlovák, mind a kárpátukrán autonóm kormányok elvetették a csehekkel való államjogi együttélés távlatait.
Március első felében ezen a téren is felpörögtek az események. Prágai információk szerint napok kérdése volt a függetlenség kikiáltása az autonóm tartományokban. A központi kormány tett még egy kétségbeesett kísérletet a dicstelen vég elkerülésére: március 9-ről 10-re virradó éjszakán Szlovákiában bevezette a katonai diktatúrát. Prága felmentette Tiso szlovák autonóm kormányát, és ezzel párhuzamosan letartóztatott és internált több száz személyt. A köztársaság belpolitikai viszonyai teljesen zavarodottá váltak. Budapesten világosan látták, hogy küszöbön áll az egykor dédelgetett állam teljes széthullása, amire a magyar politikai vezetésnek is fel kell készülnie.
A cseh, a szlovák, az ukrán (rutén) és a magyar kártyalapokat azonban Berlinben keverték. Hitler kancellár március 12-én Sztójay Döme magyar követ tudomására hozta: a csehszlovák állam napokon belül eltűnik a térképről. Azt is közölte a magyar követtel: a respublika autonóm tartományai – Szlovákia és Karpatszka Ukrajina – ki fogják kiáltani függetlenségüket. Németország azonnal el fogja ismerni Szlovákia függetlenségét, a kárpátukrán kormánynak azonban 24 óráig nem ad hasonló elismerést.
– közölték Berlinben a magyar követtel, aki mindjárt repült is haza Budapestre a németek üzenetével.
Az események minden téren a Berlinben kidolgozott forgatókönyv szerint alakultak. Mind a magyarok, mind a szlovákok, mind pedig a kárpátukránok kénytelenek voltak igazodni a térség legbefolyásosabb és legerősebb nagyhatalmi tényezőjének elképzeléseihez.
Bátran leszögezhetjük, hogy Kárpátalján ezekben a napokban még a szlovákiaiaknál is zavarosabb, áttekinthetetlenebb viszonyok uralkodtak. A tartományi székvárosban, Huszton például a Szics Gárda robbantott ki komoly zavargásokat. A szlovákiai események hírei ide is azonnal megérkeztek. Március 14-én a délelőtti órákban csak a csehszlovák katonaság és csendőrség bevetésével sikerült helyreállítani a rendet. Ezt követően a koradélutáni órákban Avgusztin Volosin, az autonóm kormány miniszterelnöke proklamálta Karpatszka Ukrajina függetlenségét, majd azt az este folyamán rádiószózat formájában is megismételte.
Budapestre perceken belül megérkezett mind a pozsonyi, mind a huszti függetlenségi nyilatkozat híre. Ezáltal a magyar kormány is cselekvésre kényszerült. A magyar vezetés tudatosította, hogy a német védnökség alatt álló Szlovákia tabu marad a számukra, a kárpátaljai bevonulást azonban azonnal végre kell hajtani. A magyar kormány eredetileg március 18-ra tervezte a honvédség erre a célra kijelölt alakulatainak a megindítását, de az adott körülmények között azonnal cselekedni kellett.
A csehszlovák katonai egységek kivonása Kárpátaljáról már március 14-én az esti órákban megkezdődött. Ennek a napnak az estéjén a határmenti magyar alakulatok parancsot kaptak, hogy másnap, március 15-én a hajnali órákban lépjék át az országhatárt, és kezdjék el a maradék Kárpátalja területének birtokba vételét. A parancs értelmében a magyar honvédcsapatok március 15-én a korareggeli órákban behatoltak az akkor már nem is létező Csehszlovákia kárpátaljai tartományába, és hozzáláttak annak pacifikálásához.
A magyar katonai aktivitás arra késztette a Volosin-kormányt, hogy a huszti német konzul közvetítésével március 15-én a reggeli órákban ismételten Berlinhez forduljon. Volosin kérte Karpatszka Ukrajina számára a német védnökséget, és egyúttal afelől érdeklődött, vajon a németek odaígérték-e a tartományt a magyaroknak vagy sem? A szorult helyzetben lévő Volosin-kormány még ekkor is merészen csörgette a kardját. Kinyilatkoztatta, hogy a tartományt mindenféle támadással szemben megvédi. Azzal is számolt, hogy „végszükség esetén“ úgymond felkéri a románokat a megszállásra, hogy ezáltal elkerüljék a magyarokkal való konfrontációt. A német kormány azonban – Hitler eredeti elképzeléseivel összhangban – elhárította a segélykérést. Weizsäcker külügyi államtitkár a huszti német konzulon keresztül értesítette Volosint, hogy a magyar bevonulással szemben ne tanúsítson ellenállást.
– üzenték a németek Karpatszka Ukrajina kormányának.
A németek elutasító jegyzéke után Volosin azonnal Budapesthez fordult. A délutáni órákban elküldött táviratában arra próbálta rávenni a magyar kormányt, hogy az állítsa le a hajnali óráktól folyamatban lévő katonai akciót. A táviratban szó esett még arról is, hogy a huszti kormány máris útnak indított Budapestre egy három főből álló küldöttséget, úgymond „az állami hovatartozás kérdésének megbeszélésére”.
A magyar külügyminiszter azonnal reagált Volosin táviratára. Közölte, hogy kormánya „közismert magyar vendégszeretettel” várja a kárpátaljai küldöttséget, a megindított hadműveleteket azonban „technikai okokból” már nem áll módjában leállítani. „Ruszinföld birtokbavétele egész rövid idő alatt a magyar kormány eltökélt szándéka. Aki a magyar csapatokat barátsággal fogadja, annak nincs mitől tartania” – üzente a magyar külügyminiszter a huszti kárpátukrán kormánynak.
Volosin azonban ebben a feszült helyzetben is valamilyen csodában reménykedett. Március 15-én a délutáni órákban még a tartománygyűlés, a szojm is ülést tartott, az elsőt és egyben az utolsót. Ez kimondta a független Karpatszka Ukrajina állam megalakulását, Volosint pedig államelnökké nyilvánította. Szorult és kilátástalan helyzetében Volosin Nagybocskóra utazott, majd másnap, március 16-án Máramarosszigetnél átlépte a határt, és a román kormánytól menedéket kért saját maga és néhány kormánytagja részére. Az egykori magyarbarát, majd csehszlovák orientációjúvá, végül ukrán nacionalistává vált görögkatolikus pap politikai pályafutása ezzel be is fejeződött.
A Kárpátaljára bevonuló magyar honvédség egységei 1939. március 17-én a délutáni órákban csaknem teljes hosszában elérték a történelmi országhatárt, és a Kárpátokban találkoztak a lengyel hadsereg csapataival. A tartomány teljes birtokbavétele másnapra befejeződött.
Megjelent a Magyar7 2025/38. számában.
