Háború a szomszédban 1939 szeptemberében

A látszatra nyugodt magyar politikai vezetés tele volt aggodalommal. Vajon nem eszkalálódik-e a háború, nem válik-e belőle egy egész Európát lángba borító általános világégés? Március 3-án megtörtént a francia és az angol hadüzenet Németország felé. Már szeptember elejétől számolni kellett azzal, hogy a háborúba napokon belül a Szovjetunió is beavatkozik. Románia helyzete is bizonytalannak látszott. Nem lehetett kizárni, hogy a Szovjetunió – kihasználva a nagyhatalmak egyéb lekötöttségét – egyszerűen megszállja Besszarábiát. Mi vár a katonailag gyenge, felkészületlen Magyarországra, ha mégis rákényszerül a háborúban való részvételre? 

A németek nem tartották kizártnak, hogy Magyarországot talán mégiscsak bevonhatják valamilyen módon a lengyel háborúba, és tettek is ebbe az irányba bizonyos lépéseket. Ribbentrop német külügyminiszter 1939. szeptember 5-én világosan feltette a kérdést Sztójay Döme magyar követnek: kíván-e Magyarország bizonyos határkiigazításokat a lengyel–magyar határon? Sztójay egyértelműen kijelentette a német külügyér előtt, hogy Magyarország nem óhajt birtokba venni az ország történelmi határain kívül eső területeket.

A német „csábítás” azonban ezzel még nem ért véget. Két nap múlva, szeptember 7-én gróf Csáky István magyar külügyminiszter is találkozott Ribbentroppal a német főhadiszálláson. A német külügyminiszter tőle is megkérdezte: vajon Magyarország igényt tart-e bizonyos lengyel területekre? Csáky válasza – a szeptember 10-i rendkívüli minisztertanácsi értekezleten elhangzott beszámoló szerint – a következőképpen hangzott: „A magyar külügyminiszter úr utalt arra, hogy Magyarországnak ezer éves határai vannak és amint azon határokról sohasem mondott le, úgy más ország határait is respektálja és Lengyelországgal szemben nincsenek területi igényei vagy aspirációi.”

Ezt követően annál nagyobb volt Csáky meglepetése, amikor szeptember 9-én délután 16 órakor Ribbentrop felhívta a lakásán, és arra igyekezett őt rávenni: a magyar kormány engedélyezze német katonai szerelvények áthaladását a Kassa–Nagyszalánc–Velejte vasútvonalon. A német külügyminiszter sürgős választ kért Csákytól, még aznap este 19 és 20 óra között. A magyar külügyminiszter természetesen azt válaszolta német kollégájának, hogy egyedül nem áll módjában dönteni e kérdésben.

Csáky külügyminiszter báró Villani Frigyes római magyar követen keresztül haladéktalanul kapcsolatba lépett Mussolinival és Cianoval. Az olasz külügyminiszter naplójában erről a szeptember 9-i találkozóról a következő sorokat olvashatjuk: „Villani jelenti, a németek engedélyt kértek a kassai vasútvonal szabad használatára, hogy Lengyelországot hátba támadhassák. A kérést ezúttal nem kisérték fenyegető kijelentések. Ribbentrop terjesztette elő ma telefonon. Csáky négy órakor arról informált minket, hogy az első német csapatok holnap tizenkét órakor vonulnak át. A magyarok nem akarnak ehhez hozzájárulni. Pontosan tudják, hogy ez az ország tényleges megszállásának bevezetőjét jelenti. És ebben igazuk van. (...) Elkísérem Villanit a Ducéhoz. Villani módfelett németellenes. Világosan beszélt. Milyen fenyegetés nehezednék a világra, Olaszországot beleértve, ha Németország nyerné meg a háborút. (...) A Duce meg volt rendülve. Azt tanácsolta a magyaroknak, hogy a tőlük telhető legmesszemenőbb udvariassággal hárítsák el a német kérést.”

A római magyar követ az éjszaka folyamán értesítette a külügyminisztert számjeltáviratában, hogy Mussolini konkrét tanácsa a következő: „Érveljünk állandó loyalitásunkkal és utaljunk arra, hogy nincs kizárva, hogy ezen esetben nemcsak beáll a hadiállapot Angol-, Francia- és Lengyelországgal, hanem esetleg tényleg háborúba keveredhetünk szomszédainkkal.” A Duce a továbbiakban Magyarország elszántsága iránt érdeklődött; megkérdezte, az ország fel van-e készülve az esetleges szembeszegülésre Németországgal? „Azt mondtam, hogy mint már kijelentettük, aki kormány engedélye nélkül területünkre lépett, magyar hadsereggel találja magát szemben, Ezen álláspont nem változott meg” – jelentette ki Villani nagykövet. Mussolini még megjegyezte, hogy szerinte erre nem fog sor kerülni.

Már az olasz álláspont ismeretében ült le bizalmas tanácskozásra Horthy Miklós kormányzóval a következő négy meghatározó személyiség: Teleki Pál miniszterelnök, Csáky István külügyminiszter, Bartha Károly honvédelmi miniszter és Werth Henrik vezérkari főnök. Magyarország tényleges vezetői úgy döntöttek, hogy megtagadják a német kérelem teljesítését.

A szeptember 10-i rendkívüli minisztertanácsi ülésen fogalmazták meg hivatalosan az elutasító határozat szövegét. Az ülésről készült jegyzőkönyv a következőképpen rögzítette a német kérelem megtagadásának indoklását: „A Kormányzó Úr Ő Főméltóságának és az előtte megjelenteknek is egyöntetűen az volt az álláspontjuk, hogy miután a magyar kormány már a német–lengyel háború kitörésekor leghatározottabban kijelentette, hogy Magyarország részéről a nemzeti becsület ügye, hogy Lengyelország ellen semminemű katonai akcióban nem vehet részt (wir können aktive Kriegshandlungen nicht vornehmen), nemzeti becsületünkkel nem fér össze tehát, hogy ezen kérést teljesítsük és ennek folytán semmi körülmények között nem engedhetjük meg német csapatoknak egy magyarországi vasútvonalon átszállítását és átvonulását Lengyelországba. (…) Amennyiben ezen kérést teljesítenők, ez a semlegesség megsértését jelentené és mindjárt három hadüzenetet kapnánk: Anglia, Franciaország és Lengyelország részéről. De nem teljesítjük azért sem, mert a német csapatoknál vannak a Hlinka-gárda és a szlovák hadsereg osztagai is. Mi különben is akaratunk ellenére nem óhajtunk belekeveredni vagy belesodródni a világháborúba.” 

A minisztertanács is egyhangúlag erre az álláspontra helyezkedett, és teljes határozottsággal leszögezte a következőket: „Amennyiben a németek kérésük teljesítésének visszautasítása után engedélyünk nélkül mégis magyar területen jönnének, úgy az ellenintézkedéseket a m. kir. kormány meg fogja tenni.”

Horthy Miklós kormányzó emlékirataiban a következő szavakkal idézte fel az ismertetett német kérelemmel való szembehelyezkedést: „Inkább választottam volna a vérpadot – írta ezzel kapcsolatban a kormányzó már az emigrációban –, mint hogy ilyen átvonuláshoz hozzájáruljak, és ki is adtam nyomban a parancsot, hogy az átvonulás erőszakolása esetén az összes hidakat robbantsák fel.”

Bár a németek ekkor hűvösen tudomásul vették a magyar döntést, és nem „vágtak vissza”, számolni lehetett azzal, hogy alkalomadtán ezért még benyújtják a számlát a magyar kormánynak. Az olasz külügyminiszter 1939. szeptember 11-én ezzel kapcsolatban a következőket jegyezte fel a naplójába: „Villani jelenti, hogy a magyarok megtagadták a német csapatok átvonulásának engedélyezését és hogy von Ribbentrop erre nem vágott vissza. (…) De azt hiszem, ezt a visszautasítást a németek nem fogják elfelejteni és elérkezik az ideje annak, amikor a magyaroknak ezért fizetniük kell. 

Talán nem lesz érdektelen idézni még egy mondatot az olasz külügyminiszter naplójából. Szeptember 12-én Ciano újból fogadta Villani bárót, a magyar követet. Szerinte nagyon dühös volt a németekre, akik most úgymond a „dicsőséges szlovák hadsereggel” együtt harcolnak Lengyelországban. „Villani szerint a szlovákok úgy viszonylanak a németekhez, mint a sakálok a hiénákhoz – bűntársak és kerítők, annak hozzáadásával, hogy valamennyi szlovák kisebbség magasan fogja hordani a fejét” – idézi naplójában Ciano a magyar követ szavait.

Szeptember 11-én a szlovákok is a németekhez hasonló átvonulási kérelemmel fordultak a magyar kormányhoz, amit azonban a magyar fél a lehető leghatározottabban visszautasított.

Vajon lehet azon csodálkozni, hogy ilyen politikai és stratégiai viszonyok közepette Szlovákiában egyre nőtt mind az államvezetés, mind a katonai vonal és a Hlinka Gárda, mind pedig az egész irányadó politikai közvélemény önbizalma és harciassága? A német harctéri sikerek farvizein evezve, valamint a német vezetés támogatását élvezve a szlovák politika fölényben érezte magát a vonakodó Magyarországgal szemben. A különböző szintű propaganda szünet nélkül gerjesztette a lengyel- és magyarellenes hangulatot. A politikusok megnyilvánulásai, a sajtó és a rádió, valamint a propaganda egyéb eszközei mind e célt szolgálták. Különösen élénk volt a szórólapok útján folyó hangulatkeltés. Ezek a röplapok ugyan rendre névtelen szerzőktől és forrásokból származtak, de senki előtt nem volt titok, hogy azok szövegét a Szlovák Propagandahivatalban írták és szerkesztették.

A szórólapok leginkább továbbra is a magyar felségterületeken áthaladó szlovák vonatok közbeiktatásával kerültek át Magyarországra. A határrendőrség legenye–alsómihályi kirendeltsége 1939. szeptember 19-én például arról tett jelentést a belügyminisztériumnak, hogy az előző napon a vasútvonal magyar területszakaszán áthaladó szlovák vonatból ismeretlen elkövetők provokatív tartalmú, Magyarország-ellenes röplapokat szórtak szét. A biztonsági szervek ezekből néhány példányt csatoltak az idézett jelentésükhöz. Mit is tartalmaztak ezek a propaganda-irományok?

A szórólap első sorainak elolvasása után máris megállapítható, hogy az voltaképpen Mach propagandafőnök liptószentmiklósi kiáltványának bővített változata. A röpirat szerint a szlovákságot nagy veszély fenyegette Lengyelország és Magyarország részéről, ennek azonban már vége, mivel úgymond „a német nemzetben erős és becsületes szövetségesre leltünk”. A lengyel veszély most már elmúlt, de a szlovák hadseregre és a Hlinka Gárdára a továbbiakban is nagy feladatok várnak: fel kell szabadítani a magyarországi szlovákokat. A röpirat szerint a szlovák kormány kezdetben túlzottan türelmes és engedékeny volt, mostanra azonban már mindez megváltozott. 

A kormány ettől kezdve mindenkit munkatáborba fog küldeni, aki bírálni merészeli a politikáját, vagy rémhíreket terjeszt, illetve aki nem ért egyet a Németországhoz fűződő szövetségi viszonnyal. A nemzethű szlovák hazafiaknak pedig tudatosítaniuk kell a következőket: 1. Ha nem vállaljuk a küzdelmet a német nemzet oldalán, akkor elszakított testvéreinket örökre elveszítettük. 2. Ha győznek a lengyelek, akkor a magyarokkal karöltve felosztják egymás között Szlovákiát. 3. Véráldozat nélkül is felszabadíthatjuk a magyarországi szlovákokat, ha hűségesen teljesítjük kötelességünket német szövetségesünk oldalán. Az idézett röpirat a következő jelszavakkal zárta mondandóját: „Éljen a szlovák-német szövetség, amely Délen a rab szlovákoknak is meghozza a szabadságot! Éljen a Hlinka Gárda!”

Különös figyelmet érdemel a „Kassai gárdisták üzenete” címmel terjesztett röpirat, amelynek címzettjei a „magyarországi szlovákok, németek és ukránok” voltak. Ezeket a sokszorosított szórólapokat ugyancsak a Lengyelország elleni háború napjaiban osztogatták széles körben a magyar–szlovák országhatár mindkét oldalán. A „kassai gárdisták” nevében megfogalmazott röpirat tele van Lengyel- és Magyarország-ellenes gyalázkodással, miközben önérzetesen és hivalkodóan dicsekszik a szlovákok és a németek példás barátságával és szövetségével.

Lengyelország már megsemmisült – szögezték le elégedetten a szerzői –, pedig ez az ország hatalmasabb és erősebb volt, mint Magyarország. Most már Magyarországon a sor, már csak azért is, mivel sehol Európában nincs már nemzetiségi elnyomás, csupán ebben az államban. De itt is csupán a mágnások, a grófok és a zsidók érezhetik jól magukat, valamint azok kiszolgálói. A magyarokat Hitler sem szereti, és ezért ez az ország elvész. „Forradalmi változások közelednek, és Magyarország belsőleg szétesik (...)” – volt olvasható az idézett röpiratban. 

A szöveg írói arra is önérzetesen hivatkoztak, hogy a magyarországi szlovákok érdekeit immár a független szlovák állam védelmezi, amely élvezi Európa legerősebb hatalmának, Németországnak a támogatását. Az idézett propaganda iromány azzal is dicsekedett, hogy a szlovákok milyen fényes győzelmeket arattak Lengyelországban a németek oldalán. „A szlovák hadsereg képes volt győzedelmesen benyomulni mélyen Lengyelországba. Három szlovák hadosztály nyolc lengyel hadosztályt szalasztott meg.” Ehhez mintegy biztatásként mindjárt azt is hozzáfűzte: „A magyar hadsereg kisebb és gyengébb, mint a lengyel.” A magyarországi szlovákok tehát várjanak türelemmel, mert közeleg a felszabadulásuk órája. Ha ez nem is következik be egy-két héten belül, néhány hónap múlva, az eljövendő tavaszra ez mindenképpen meglesz. „Ne hagyjátok magatokat, és tartsatok ki! Na stráž! A kassai gárdisták” – fejeződtek be a röpirat biztató sorai.

Ilyen magyarellenes izgatások közepette folyt 1939 szeptemberében a lengyel háború. Ennek folyamán Sztálin birodalma is felvette a diplomáciai kapcsolatokat Szlovákiával, ami joggal növelhette a szlovákok reményeit és biztonságérzetét. Két ekkora nagyhatalom támogatását élvezve vajon meglepő-e a szlovákság elragadtatott fölényérzete Magyarországgal szemben?

Megjelent a Magyar7 2023/37.számában.