Ha vigyázunk magunkra, talán egymásra is jobban tudunk

Az öngondoskodásról még mindig sok tévhit él. Sokan önzésnek tartják, mások úgy gondolják, csak azok kiváltsága, akiknek sok idejük vagy pénzük van. Pedig a valóság ennél jóval egyszerűbb. Az öngondoskodás sokszor egészen apró döntések sorozata, például időben lefeküdni, elég vizet inni, sétálni egyet, egészségesebben enni, elmenni egy szűrővizsgálatra, olvasni néhány oldalt, kikapcsolni a telefont egy órára, vagy egyszerűen megengedni magunknak, hogy néha ne csináljunk semmit.

A mai világban, ahol szinte folyamatosan teljesíteni kell, az öngondoskodás néha bátorságot kíván. Bátorságot nemet mondani. Meghúzni a határainkat. Elismerni, hogy elfáradtunk. Segítséget kérni, amikor szükségünk van rá.

Korábban olvastam egy idézetet, ami sokat adott és átállított valamit bennem: 

"Bátorság kell a pihenéshez és a játékhoz egy olyan világban, ahol a kimerültség státuszszimbólum."

Talán azért is nehéz, mert úgy nőttünk fel, hogy előbb mindenki másról kell gondoskodni. A családról, a munkáról, a gyerekekről, a szülőkről. Magunk pedig valahogy mindig a lista végére kerülünk. Csakhogy hosszú távon nem tudunk adni abból, ami bennünk sincs.

Lehet, hogy a világ nagy problémáit nem tudjuk egyetlen mozdulattal megoldani. De azt igen, hogy ma este időben lefekszünk. Holnap elmegyünk sétálni. Felhívunk valakit, akit szeretünk. Vagy éppen letesszük a telefont, és meghallgatjuk a madarakat.

Apróságoknak tűnnek. Mégis ezekből épül fel az életünk.

Ha pedig egyre többen tanulunk meg jól gondoskodni önmagunkról, talán egymásról is jobban fogunk tudni. És lehet, hogy a jövőről való gondoskodás valójában itt kezdődik. Egy pohár vízzel, egy mély levegővel, egy nyugodt alvással vagy egy kimondott nemmel.

Mert az öngondoskodás végső soron nemcsak rólunk szól. Hanem arról is, milyen emberekként alakítjuk azt a világot, amelyben együtt élünk.