„Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” – Állandó Capa-kiállítás Budapesten
Robert Capa, a tudósító címmel idén júniusban nyílt meg a világhírű fotográfus munkásságának szentelt első állandó kiállítás a budapesti Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban. A Nagymező utcában található központ 2013-ban részben azzal a céllal jött létre, hogy bemutathassa a magyar állam által 2008-ban megvásárolt, 937 darabból álló Robert Capa-gyűjteményt.
New York és Tokió mellett Budapest lett tehát a Capa-hagyaték legfontosabb őrzőinek egyike. A budapesti tárlat végigvezeti a látogatót az életmű fontosabb állomásain, amelyek egy-egy országhoz vagy történelmi eseményhez kapcsolódnak. 500 négyzetméteren mintegy 140 nagyítás és rengeteg vetítés segítségével, időrendben követhetjük végig az idén 110 éve született Robert Capa életét.
A kalandos életű fotográfus Budapesten látta meg a napvilágot Friedmann Endreként. Édesanyja, Berkovits Henrietta Juliánna nagykaposi származású, így felvidéki kötődése is van. A fiatalember bejárta a világot, 5 háborút örökített meg világszerte ismert fotóin. Nagysága talán éppen abban ragadható meg, hogy képein nemcsak egy pillanatot örökített meg, hanem kereste azok előzményeit és következményeit is.
Öccse a következőképpen jellemezte világhírű bátyját: „...rövid földi pályafutása során sokat élt és sokat szenvedett. Szegényen született, így is halt meg. Páratlan életútja krónikáját hagyta ránk, és vizuális bizonyságát annak a meggyőződésnek, hogy az emberiség sok mindent képes elviselni és időnként még győzni is.” A kiállított fotók nemcsak a háborúk világát mutatják meg, hanem a békés pillanatokat is felelevenítik.
Friedmann Endre annak reményében vette fel a Robert Capa nevet, hogy amerikai hangzása elősegíti majd karrierje alakulását. A névválasztás hátterében az a tény állt, hogy a gimnáziumban barátai cápának hívták széles szája miatt. 1931 júliusában előbb Bécsbe, majd Prágába, végül Berlinbe költözött, ahol újságírást tanult, ám zsidó származása miatt 1933-ban távozni kényszerült az egyetemről. Ezután Párizsba emigrált, végül amerikai állampolgárságot szerzett.
A harmincas évek elején hobbifotósként kezdett fényképezni. Első megbízását a francia Vu magazintól 1934-ben kapta. Ezt követően haditudósítóként jelen volt a spanyol polgárháborúban.
Capa számára Spanyolország lett az ugródeszka a világhírhez, itt készült A milicista halála című képe, amelyet először 1936. szeptember 23-án a francia Vu magazin közölt, és állítólag Federico Borrell García milicistát ábrázolja, amint éppen találat éri, és hátrahanyatlik a lövés erejétől.
Tudósított az 1938-as japán–kínai háborúról, majd a második világháborúról, amelynek olyan kulcseseményeit is fotózta, mint London ostroma, a normandiai partraszállás vagy Párizs felszabadítása. 1950-ben az első arab–izraeli harcokról, végül az első indokínai háborúról tudósított, ahol életének 41. évében tragikus körülmények között halt meg. Ezeknek a háborúknak egyedülálló képi krónikásaként jegyzi őt az egyetemes és a magyar fotótörténet.
Ha éppen nem a harcmezőkön fényképezett, bohém életet élt. Egyik szerelme Ingrid Bergman volt, amire a színésznő önéletrajzi könyvéből derült fény. Isabella Rossellini, Bergman lánya több romantikus levelet is őriz, melyeket Capa küldött édesanyjának.
A kiállítás alapjául szolgáló képeket Cornell Capa (Robert Capa öccse), illetve Richard Whelan fotótörténész válogatták ki a Capa által hátrahagyott közel 70 ezer negatív közül. Az első folyosó Capa karrierjének kezdetét tárja a látogató elé. Még kezdőként, 1932-ben Lev Trockijt fényképezte Koppenhágában, ahol az orosz forradalomról adott elő. A francia fővárosban André Kertész adott neki munkát és pénzt, ott vette fel művésznevét.
A tárlaton Capának a második világháború során készített képei külön szekcióban láthatók, amelyek meghatározó eleme az 1944-es normandiai partraszállás alatt készített A Káprázatos Tizenegy című sorozat.
A tárlat Capa életének történetét a második világháború után, 1947-ben a Szovjetunióban folytatja, ahová John Steinbeck amerikai íróval utazott. Az amerikai íróval jó barátságban volt, ezt bizonyítja az alábbi Steinbeck-gondolat is: „Capa tudott nézni és tudta hasznosítani azt, amit felfedezett. Egy gyermek arcán tudta ábrázolni egy egész nép gyűlöletét. (...) Capa műve nagy szívének és túláradó együttérzésének bizonyítéka. (...) Gyakran utaztam és dolgoztam Capával. Sokkal intimebb barátai is lehettek, de senki sem szerette úgy, mint én. Szeretett fesztelennek, gondok nélkülinek látszani munkájában. De nem volt az. A fotói nem véletlenek.”
1948-ban hat hetet töltött Magyarországon. Fényképezte a háború tépázta országot és a kommunista befolyás egyre nyilvánvalóbb jeleit. 1948–1950 között pedig az újonnan alakult zsidó állam első éveit örökítette meg. Emellett személyes hangulatú fényképeit is láthatjuk sztárokról, művészekről, például Ingrid Bergmanról, Ernest Hemmingwayről, Henri Matisse-ról, illetve Picassóról.
A tárlat Ázsiában zárul, megtekinthetjük az 1954-ben Japánban készített életképeit, majd az első indokínai háború alatt készített sorozatát. Annak utolsó, fekete-fehér képét is, amelyet halála napján, 1954. május 25-én készített egy francia konvojról és aknakeresőiről. Ezen a napon egy francia ezreddel indult a felderítésre, ám a parancsnok határozott figyelmeztetése ellenére felmászott egy dombra a laoszi határ közelében. Taposóaknára lépett, amely azonnal megölte. Halálát követően koporsóját az USA-ba szállították, és ott temették el. Szenvedélyes fotósunknak, akinek szinte védjegyévé vált a mondat: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”, ez a merészsége egyszerre hangos sikerét és tragikusan korai halálát is eredményezte.
A fényképek megtekintése mellett az ún. információs tereket is bejárhatjuk, ahol megismerkedhetünk Capa Budapesten töltött első 18 évével, a fotók előhívásának akkori módjával, egy világtérkép feltünteti, a Föld mely térségeiben fordult meg a művész, sőt magánéleti adalékokat is megtudhatunk róla.
A frontokon készült fényképeivel egyrészt iskolát teremtett, másrészt örökre megváltoztatta a fotóriporteri szakmát, hozzájárult a történelem megértéséhez és az emlékezéshez. Élete legjobb felvételének azt tartotta, amely egy leborotvált fejű francia nőt ábrázol, aki magához szorítja a német katonától született gyermekét, miközben a tömeg megvetéssel tekint rá és megalázza. „Döbbenetes volt a német katonától származó gyereket magához szorító nő és körülötte az eltorzult, gyűlölködő arcok. Hát ezt szeretem, mert sikerült emberi mélységeket megmutatni rajta” – mondta Robert Capa a fényképpel kapcsolatban.
