"Ha meg kell halni Erdélyért, hát meghalunk!" – Nyolcvanéves a második bécsi döntés
A százévvel ezelőtt megkötött trianoni diktátumba a magyarság soha nem nyugodott bele. A két világháború között Trianon revízióját az összes csonka-magyarországi párt támogatta, pusztán a mértékekben voltak különbségek, a „Mindent visszától” a részleges területi visszacsatolásokig terjedt a skála.
Az első és legfontosabb teendő Trianon után a maradék Magyarország helyzetének stabilizálása kellett, hogy legyen. Ez Bethlen István tízévnyi kormányzása alatt meg is valósult. 1927-ben külföldről jött segítség, egy angol sajtómágnás Lord Rothermere jelentette meg írását: Magyarország helye a nap alatt címmel. Ebben etnikai alapú revíziót követelt, s térképet is mellékelt hozzá. Egy évvel később Bethlen egy Debrecenben elmondott beszédében még nyíltabban fogalmazott:
A ’30-as évek második felére a politikai helyzet úgy megváltozott, hogy tovább már nem lehetett figyelmen kívül hagyni Magyarország követeléseit. Az elcsatolt területek nagy részét az évtized végére sikerült is visszaszerezni, előbb a Csehszlovákiához került Észak-Magyarország, vagyis a Felvidéknek nevezett terület déli sávját, majd Kárpátalját, Észak-Erdélyt és végül a Jugoszláviához került Délvidéket.
80 évvel ezelőtt ezen a napon, 1940. augusztus 30-án Bécsben, a Belvedere-palotában, délután háromkor kihirdették a második bécsi döntés rendelkezéseit. A jegyzőkönyvben az állt.
Nézzük hát, hogyan is jutottunk el odáig, hogy, ha csak pár évre is, de legalább részben győzött az igazság. Ahogyan Tamási Áron fogalmazott „Az igazságot is meg lehet szokni.” Az ő kijelentésére rímel Csáky István külügyminiszter mondata egy német diplomatának: „Lehet, hogy az új Románia határai nem ígérkeznek valami szépnek, de egy kicsivel még mindig jobbak lesznek, mint Csonka-Magyarország határai Trianon után.”
A felvidéki bevonulás, majd Kárpátalja visszaszerzése után a magyar közvélemény már teljesen az erdélyi kérdésre figyelt.
Ahogy Teleki Pál fogalmazott a parlamentben, már a második bécsi döntés után: „A Felvidéknek és Kárpátaljának az anyaországhoz visszatérte után az egész magyarság szeme immár kettőzötten Erdély felé fordult. Erdély felé, amely legnagyobb és legfájóbb sebünk volt.”
Az ország magabiztosságát erősítette, hogy 1938-ban Darányi Kálmán, akkori miniszterelnök meghirdette a győri programot, vagyis a magyar haderő fejlesztését, Kárpátalja visszafoglalása után pedig újra létrejött a Kárpátokban a közös lengyel-magyar határ. Ezzel párhuzamosan a románok helyzete 1940-re romlott, mind a szovjetek, mind a bolgárok területi követelésekkel léptek fel Bukaresttel szemben. Teleki Pál, aki Darányit követte a kormányrúdnál, egy memorandumot fogalmazott meg a nyugati hatalmak felé, arról miért is lenne előnyös Erdély, vagy legalábbis nagyobb részének Magyarországhoz való tartozása.
Bár Teleki nem talált értő fülekre nyugaton, a magyar kormány már készült Erdély visszavételére, akár fegyverrel is, 1939 nyarától sorra érték egymást a részleges mozgósításokat. 1940. június 26-án pedig Moszkva is megjelent a színen. A szovjetek felszólították Romániát a besszarábiai és bukovinai területek átadására 48 órás határidővel, ennek letelte után a Vörös Hadsereg akcióba is lépett. Teleki tisztában volt vele, a térségben, főleg a nyugati hadszíntér első, nagy német sikerei után, a döntő szó Berliné és részben Rómáé lesz, ugyanakkor azt szerette volna, ha Erdélyt önálló magyar akció után kerül vissza Magyarországhoz.
A kormány a tettek mezejére is lépett, június 27-én Sztójay Döme, berlini követ jegyzéket adott át a németeknek, hogy a magyar fél területi kérdésekről akar tárgyalni Romániával.
Hogy követeléseinek súlyt adjon, a magyar hadsereg felvonult a határon. Július 13-ra 550 ezer fős honvédelmi haderő összpontosult a térségben. Az erőviszonyok így is a románoknak kedveztek, egyrészt támaszkodhattak a magyar-román határon felépített erődrendszerre, a Károly-vonalra, illetve haditechnikai és létszámbeli fölényben is voltak.
Ennek okai a trianoni békeparancs a hadsereg fejlesztését tiltó intézkedései voltak. A németek sem örültek volna, ha terveiket megzavarja egy a hátukban kialakuló, katonai konfliktus. Románia az olajmezői, míg Magyarország kedvező geopolitikai fekvése miatt volt fontos Hitlernek. A Sztójay-levélre válasz csak több nap múlva érkezett, a német követ július 2-án, hajnali kettőkor adta át levelét Csáky István külügyminiszternek.
A javaslatuk kétoldalú tárgyalások megkezdése volt Budapest és Bukarest között. Júliusban előbb a magyar, majd a román miniszterelnök is tárgyalt Hitlerrel, álláspontjaik között azonban áthidalhatatlan különbségek voltak.
Teleki legalább 50 ezer négyzetkilométernyi területet követelt, míg a románok legfeljebb 14 ezer négyzetkilométer átadásáról akartak csak hallani. Közben a szovjetek is jelezték Kristóffy József, moszkvai követen keresztül, hogy támogatnának egy magyar akciót a közös ellenséggel szemben. Ez azonban süket fülekre talált a magyar politikai vezetés körében, egyedül a vezérkari főnök, Werth Henrik gondolkodott el rajta, mondván "Erdélyért, akár az ördöggel is". Kristóffy a jelentésében ugyanakkor figyelmeztetett: „A szovjet külpolitika híján van minden erkölcsi alapnak és az bármikor a tett kijelentésekkel és adott szóval ellentétes irányt vehet, ha a szovjet érdekek úgy kívánják.”
A magyar fél német és olasz propagandaanyagokat készített, miközben igyekezett álláspontját az angolszászoknak is bemutatni, esetleg elfogadtatni.
A román-magyar tárgyalások Turnu Severinben (Szörényvár) zajlottak le, a magyar küldöttséget a kolozsvári születésű, Hory András vezette, aki korábban varsói követ is volt. Azonban itt sem sikerült dűlőre jutni a feleknek, mert egyáltalán az álláspontok alig-alig közeledtek. Agusztus 25-én a tárgyalások megszakadtak, a katonai tervek egy 28-ai támadással számoltak, de erre végül nem került sor, mert a nevezett napon Hitler Bécsbe kérette a magyar és a román külügyi vezetőket.
Bécsben Ribbentrop birodalmi külügyminiszter és Ciano gróf, olasz külügyér kijelölték a két ország új határait. Az augusztus 30-án rögzített jegyzőkönyvet Csáky István és Mihai Manoilescu román külügyminiszter írták alá.
Utóbbi, látva a határokat, a korabeli tudósítások szerint elájult. 43 541 négyzetkilométer, mintegy 2,5 millió lakossal tért vissza a Szent Koronához. Teleki nem volt annyira elragadtatva az eseményektől, mert ő nem akarta, hogy ekkora befolyása legyen a Harmadik Birodalomnak a döntésre.
Ezekből is látható, hogy a Trianonban megcsonkított Magyarország milyen nagyhatalmi érdekek között lavírozva próbálta saját érdekeit érvényesíteni.
A Honvédség 1940. szeptember 5-én indult meg, ahogy Horthy Miklós kormányzó fogalmazott a hadparancsában: „előre a keleti Kárpátok gerincéig.”
Király Béla főhadnagy volt az első magyar királyi honvédtiszt, aki átlépte a gúnyhatárt. A honvédség diadalkapukon és virágszőnyegen vonult be Észak-Erdély és a Székelyföld településeire. A Honvéd Vezérkar főnöke utasításai alapján kellett eljárni a helyi lakossággal: „A magyar és német nemzetiségű lakossággal a legnagyobb szeretettel és előzékenységgel kell bánni. A román és egyéb nemzetiségűekkel való bánásmód minden esetben kimért, korrekt és a magyar katonához méltó emberiesség jellemezze…”
Történtek sajnos atrocitások, összetűzések is a bevonuló magyar katonák és a románok között például Ördögkúton vagy Márkaszéken.
1940. szeptember 13-án érték el az alakulatok a legkeletibb, felszabadított települést, Sósmezőt. A megérkező honvédeket mindenhol beszédekkel várták, már ott, ahová időben befutottak.
Előfordult ugyanis, hogy a több órás késéssel megérkező alakulatok hiába vártak az üdvözlő szavakra, mert az órák óta várakozó elöljárók, a tanító és a tiszteletes úr addigra olyannyira „elfáradtak” a boldogságtól és a pálinkától, hogy már nem tudtak felállni az asztaltól.
Hogy mit is jelentettek a területi visszacsatolások a magyarságnak, idézzük Romsics Ignác történészt: „Az ország eufórikus hangulatára mi sem jellemzőbb, mint hogy az öngyilkosságok száma 1938-ról 1939-re, tehát egyetlen év alatt 29,3 százezrelékről 23.6 százezrelékre esett vissza, s ez a háborús években is ilyen alacsony szinten maradt. Hasonló mértékű csökkenésre egyetlen más magyar vagy nemzetközi példa nincs.”
S még egy adalék: Ablonczy Balázs idézi a Visszatért Erdély című kötetében egy E.-nek nevezett ember szavait, aki személyesen is ismerte Telekit, és aki az első vonalba volt beosztva 1940. augusztus 28-i várható támadáskor. A szerző kérdésére, hogy nem félt e, hogy eleshet azt válaszolta: „Hogy féltem-e? Minket így neveltek: ha meg kell halni Erdélyért, hát meghalunk.”
