Ha csend van körülöttünk, megszólal Isten - Interjú Albán József katolikus pappal

Mihez kezdjünk most, az emberpróbáló körülmények között a mindenszentekkel és a halottak napjával?

A depresszív körülmények tőlünk függetlenek, a hatókörünkön kívül állnak többnyire. Valószínűleg a vírus sem fog eltűnni a mindenszentek kedvéért, és melegebb, világosabb sem lesz. A külső körülményekkel nem tudunk mit kezdeni, marad tehát a belső. Ott már igenis vannak lehetőségeink.  Sok ember számára ez valóban nehéz időszak, de nem mindenszentek, hanem elsősorban a másik ünnep miatt. A két ünnep az egymáshoz való közelsége okán összemosódik, sőt egyáltalán nem szokatlan, hogy emiatt épp a lényeg vész el. Sokkal fontosabb ugyanis a mindenszentek, ami főünnep az egyházban, gyakorlatilag már évezredek óta. A halottak napja „csak” egy emléknap. Ugyanakkor, valljuk be, a mi felfogásunkban az elsőre a másik árnyékot vet. Az átlagember amikor azt mondja, hogy mindenszentekkor kimegy a temetőbe, akkor a halottak napjára gondol. Pedig valahol a halottak napi negatív hangulatot pontosan az előző napi ünneppel lehetne kicsit oldani.

Ha úgy vesszük, mindenszentek örömünnep is lehetne?

Egyértelműen az: a megdicsőült egyház ünnepe. Ilyenkor egyszerűen annak a sikernek örülünk, ami nekünk még annyira hiányzik. Ha egy komoly feladat előtt állunk (s az élet maga, azt hiszem, nyugodtan nevezhető annak), akkor nagyon fontos, hogy lássuk, valakinek már sikerült! Idefele jövet éppen arról beszélgettek a rádióban egy szakértővel, hogy amikor a dadogós ember énekel, bábozik vagy játszik, akkor általában nem dadog. Lelki értelemben pedig bizony eléggé dadogós mostanában az életünk. Akadozik, döcög rendesen.

Hogy ne legyen ilyen, ahhoz tulajdonképpen – lelki értelemben persze –, csak annyi kell, hogy megtanuljunk énekelni vagy éppen játszani. Ünnepelni.

Ha rápillantok mindenszentek ünnepére, azt látom, hogy az egyház elém állít embereket, akik ugyanúgy születtek, mint én: vérben, fájdalom közt jöttek a világra, megkapták a gyermekbetegségeket, volt, aki felnőtt korában erkölcstelen életet folytatott, aztán megtért. Akadt, aki olyan gyenge volt, hogy nem érte meg csak a fiatalkort. A többségnek egyáltalán nem nyugodt, békés és konfliktusoktól mentes élete volt. Olyan is akadt közöttük, akit a saját egyháza bolondokházába akart záratni. Embereket állít elénk mindenszentek ünnepe, akikben ugyanazt megtaláljuk, ami bennünk is van. Ugyanakkor azt tanítjuk róluk, hogy révbe értek. Jelen állapotuk egy olyan maradéktalan és teljes boldogság, ami már sosem szűnik meg. Ki az közülünk, aki nem hasonlóra vágyik?! A probléma az, hogy az ő „realitásukat” sajnos elég nehéz észrevenni. Azáltal, hogy felkerültek az oltárra, bearanyoztuk őket és glóriát kaptak, mintha eltávolodtak volna tőlünk. A köztudatban pedig egy irreális kép él a szentekről, mint lehajtott fejű, ájtatos képű, jámbor emberekről, akik tulajdonképpen egész máshogy éltek, mint mi. Ez hamis, ez téves! A szentek tiszteletének kezdete a vértanúk korába megy vissza. Akkor a nagybácsit tisztelték, az apát vagy a szomszédot, aki életét adta a hitéért. Közvetlen ismerős volt, egy keresztény a közösségből, akit az üldöztetés korában bármikor feljelenthettek, elvihettek és kivégezhettek. Másnap pedig, ha esetleg sikerült megszerezniük a rokonoknak a holttestét, a katakombákban, a sírja fölötti kőlapon miséztek. Tehát egészen közel volt a szent, szimbolikusan úgy is mondhatnánk, éppen ellenkezőleg, mint most: nem fönt, hanem lent.

Hús-vér példaként azt mutatták meg, hogy nem csak dadogni lehet. Ilyenkor, mindenszentek és halottak napja tájékán érdemes utánanéznünk, vajon miként kerülhetünk némelyikükkel újra ilyen – nyugodtan mondhatom – baráti vagy rokoni kapcsolatba.

Megkereshetem, ki volt az a szent, akinek a nevét viselem, vagy viselték a halottaink, akikhez kimegyünk a temetőbe, miben tudnám őt utánozni, az élet melyik területe az, ahol ő afféle „mennyei szakértőként” képes nekem a mindennapokban konkrét segítséget nyújtani.

Esetleg megpróbálhatnánk hasonlítani is a szentekhez. Néha el-elhangzik valakiről, hogy szent ember, de vajon mit értünk a fogalom alatt?

Általában a jó, az önzetlen emberekre gondolunk. Sokszor összekeverjük a jó keresztényt a jó emberrel. Az, hogy valaki jó ember, nem jelenti automatikusan azt is, hogy jó keresztény lesz. Természetesen az elvárás, hogy a keresztény jó ember legyen. Csak rajtunk múlik, hogy felfigyelünk-e arra az értékre, ha valaki jó. Ha felfigyelünk rá, az már egyfajta hiányt is mutathat. Azt, hogy belőlünk vagy a környezetünkből hiányzik a jóság. A mindenszentek ünnepe pont azért van, hogy azt a sok ismeretlen, névtelen szentet, adott esetben a nagymamát, vagy a három házzal odébb lakó szomszédot, akire úgy emlékszünk vissza, hogy szerintünk ő egy szent volt, azt is tudjuk ünnepelni. Az ilyen példaképeket talán könnyebb követni. Ha látunk egy jó példát, ne csak csodálkozzunk és konstatáljuk, hogy ez milyen érdekes, hanem gondolkodjunk el azon, hogy ezt akár mi is meg tudjuk tenni.

Mindig akkor fordulunk Istenhez, amikor nagy bajban vagyunk. Csak az a kérdés, hogy amikor a helyzetünk javul, akkor nem feledkezünk-e el róla?

Ha csak a mostani járványhelyzetre gondolunk, nagyon sokan felteszik a kérdést, hogy ez miért van. A kérdés értelmetlen, hiszen egy rossz rendszerben nem lehet jó kérdést feltenni. Amíg ebben a világrendben általánosságban jelen van a bűn, addig a miérttel kezdődő kérdések értelmetlenek. Tőlem is kérdezték: miért büntet bennünket ezzel a járvánnyal az Isten, mi a célja vele? Én az ilyen kérdésekre már hosszú évek óta azt a választ adom, nem tudom, fogalmam sincs. Abban viszont erősen hiszek, hogy ez nem más, mint a találkozás lehetősége. Hogy  miként valósul meg, azt nem tudom.

A helyzet azonban az, hogy kitettük a táblát a mi világunkban Isten elé: belépni tilos! Levettük a kereszteket az iskolák faláról, a kórházakból, a közintézményekből.

Politikailag nem korrekt, ha nyilvánosan a vallásról vagy akár a halál utáni létről beszélünk, és még folytathatnánk. Szekularizáltuk a társadalmat, tudatosan „civillé” tettük. S miközben távolságtartási engedélyt kértünk az Isten számára, amikor baj van, dühösen számonkérjük Őt, hogy most hol van.

És már el is jutottunk oda, hogy vajon tanul-e az emberiség a világjárványból és ha igen, mit? Jobb emberekké válunk-e?

Magam is nagyot nevettem azokon a tavaszi cikkeken, amelyekben arról írtak, hogy most minden megváltozik, más lesz az életünk. Az igazi sokkot nem maga a járvány okozta. A jóléti társadalom emlőjén felnövekvő generációk megtapasztalták azt, hogy amijük van, amiről eddig meg voltak győződve, hogy alanyi jogon jár nekik, azt el lehet tőlük venni. És ezt nagyon nehezen viselik. Úgy vettem észre, hogy amikor véget ért az első hullám, akkor mindenki nagyon-nagyon idegesen és lehetőleg minél gyorsabban vissza akarta szerezni, amit „elvettek tőle”. Ezt egy evangéliumi jelenethez hasonlítottam magamban. Amikor Jézus meggyógyította a vakot, akkor a tömeg előtt a földre köpött, sarat csinált és betapasztotta a vak szemét. Aztán az lemosta a sarat a szeméről és újra látott. (Vö.: Jn 9,1-7) Mi a járvány elején úgy viselkedtünk, mintha hirtelen megvakultunk volna és látni akarnánk. De valójában még nem látni akartunk: még csak a sár zavart. Ezért nem hiszem, hogy ilyen értelemben változást lehetne remélni a jelen helyzettől. De valamire azért biztosan jó. Azt tartjuk, hogy egy zarándokút, ha komolyan gondoljuk, „kitakar” bennünket. Meglátjuk magunkat, rádöbbenünk, kik is vagyunk valójában.

Azt hiszem, valami ilyesmit szolgálhat a járvány.

Ettől mi még ódzkodunk, fázunk tőle, és magunkra húznánk minden takarót. Pedig hagyni kéne, hogy szembesüljünk azzal az önmagunkkal, akik akkor vagyunk, amikor nem mehetünk shoppingolni vagy nem tehetjük azt, amiről úgy gondoljuk, hogy jár nekünk. Tenni már megtanultunk, gondoljunk csak a munkamániásokra, sok pap is közéjük tartozik. Lenni még nem nagyon tudunk. Ezt kellene igazából megtanulunk.

 

A járvány ideje alatt azonban az is kiderült, hogy nekünk kevés is elég, legalábbis a fizikai létezésünkhöz.

Hát persze. Sokan egyszeriben (újra) megtanultak főzni, sütni vagy épp horgolni. Ezek a képességek máskor is bennünk vannak. Csak el kell döntenünk, hogy ez a rohanás, amibe széjjelszakadunk, ez a mókuskerék kell-e nekünk. Nem látom, hogy azok az emberek, akik az első hullám idején kényszerből jól elvoltak a mókuskerék nélkül, ezt átvitték volna a mindennapi életükbe. Egész konkrétan: nem lett kisebb a fogyasztás. Maradt a „kiselejtezés civilizációja”. Ez az egész még valamikor a nagy világgazdasági válság idején indult, amikor szándékosan kevésbé minőségi holmit kezdtek gyártani, azért, hogy a kereskedelmet fellendítsék. Ez idővel átvetítődött az emberi kapcsolatokra is. Ott is szabadon lehet már „lomtalanítani”. Nagyanyáink idejében  normák alapján éltek az emberek, amikről még csak vitát sem folytattak. Ezek később lazulni kezdtek, már rájuk lehetett kérdezni, most azonban már ott tartunk, hogy egyenesen nem illik normálisnak (normakövetőnek) lenni.

Alig múlik el mindenszentek, eltelik pár hét, és jön az év talán legszebb időszaka, az advent. Ez pedig már tényleg arról kellene hogy szóljon, lassítsunk, fújjunk visszavonulót, kicsit többet legyünk magunkkal-magunkban. Eljött a rendrakás ideje?

Attól félek, hogy ebben az egyház most nem fog tudni úgy, ahogy szokott, segíteni. A rorátéknak, a hajnali miséknek köszönhetően van egy komoly reneszánsza az adventnek. Úgy szoktam mondani, advent olyan, mint egy epigramma. Rövid és nagyon tartalmas. Csupán négy hét van arra, hogy hajnali miséken, jócselekedeteken és vállalásokon keresztül megéljük a készülődést. Ebből most nagy valószínűséggel kimaradnak a templomi alkalmak, de advent így is, úgy is elkezdődik. Ha elkezdjük, lesz adventünk.

Alternatív eszközöket kell keresnünk. Sokkal találékonyabbnak kell lennünk, mint eddig.

Lehet, hogy éppen ez lesz a legnagyobb hozadéka az idei adventnek. Ősi igazság, hogy amilyen advented van, olyan karácsonyod lesz. Lehet, hogy éppen ez az advent lesz az, ami elő tudja készíteni az elcsendesedést.

Vajon azt a bizonyos belső betlehemet hányan tudják felépíteni magukban? Annál is inkább, mert a világ ma inkább a külsőségekről, a fényárban úszó házakról szól, miközben odabent nagy sivárság és sötétség van.

Ez a fajta képmutatás mindig is megvolt. Nem hiszek abban sem, hogy sokkal rosszabbak lennénk, mint mondjuk a középkori emberek. Papként annyit elmondhatok, hogy a templomba járó emberek ha nyitott füllel (és főleg szívvel) jártak misére, ott mindig kaphattak segítséget ahhoz, hogy ezt a bizonyos belső betlehemet hogyan kellene építgetni. Az idén ezt most ők sem itt fogják megkapni, s innentől kezdve minden csak rajtuk múlik. Ahhoz, hogy Betlehembe odaérjünk, el kell indulni. S mindezt nem szimbolikusan értem. Be is lehet esni az ünnepre, fáradtan bedőlni a karácsonyfa alá, de most mindenkinek magának kell megkeresnie a lehetőségét annak, hogy fejben és cselekedetekben is megélje az adventet. Rutinná kell tenni bizonyos jó dolgokat, ami idővel már szinte könnyedén megy. Körülöttünk mindenütt ott vannak azok az emberek, akik csak azért éhesek, mert nem adunk nekik enni. Mindenféle értelemben.

Akik éhezik a mosolyt, a jó szót, az őszinte érdeklődést. Akik, mint a koldusok az üres kezet, úgy nyújtják felénk az életüket: Valami aprót… Valami kis időt… Olyan emberek, akikről már lemondtunk, akikről úgy gondoljuk, már nem lehet rajtuk segíteni.

Változni úgy is lehet, hogy az élet változtat meg téged, ez általában kemény pofonokkal jár, hogy az öklöd rázod az ég felé. De úgy is lehet, hogy eleged van magadból, és más ember akarsz lenni. Ehhez persze kell egy erős belső indíttatás. „A jóságot még ma el kéne kezdeni, óh bennünk fénylő csillag merj már megszületni” – írja Puszta Sándor versében. A karantén első hulláma idején a legtöbb családban nem került szóba Isten, s ez nem fog változni, ha nincs meg bennünk az igény, hogy változtassunk. A kínzó hiányokra kéne rádöbbenni, s ezekre válaszolni.

A templomok most kényszerűségből üresek, árvák. Vannak, akik attól tartanak, hogy egyszer végleg kiürülnek, mert nincsenek hitre nevelve az ifjabb generációk. Nem tart ettől?

El kell szakadni a mennyiségi szemlélettől, mert nem a szám a fontos. Ez egyébként nekünk, papoknak a legnehezebb, bármennyire is hangoztatjuk. Ami most a templomokkal történik, hogy zárva vannak, vagy csak kevés hívő mehet be, szürreális helyzet. A lényeg, hogy nem szabad elfogadnunk ezt a bennünket most körülvevő szürreális világot reálisnak. Nem szabad adaptálódni a félelemhez, a távolságtartáshoz, az arcnélküliséghez, az érintésnélküliséghez. Félek, hogy ez sokkal nagyobb kárt tesz bennünk, mint maga a vírus. Az első hullám idején még úgy éreztük magunkat, mintha egy katasztrófafilmben lennénk. Mostanra megszoktuk a helyzetet. Ezt nem szabad. Nem a járvánnyal és a karanténnal van a baj, hanem a „tenni vagy lenni” kérdésével. Ha csend van körülöttünk, és nincs semmi háttérzaj, akkor megszólal Isten. Ne féljünk néha magunkkal és magunkban lenni!