„Gyászmagyarok prágai ölelkezése” 1925 tavaszán
A két háború közötti Csehszlovák Köztársaságban a felvidéki magyarság politikai életét a nemzeti elkötelezettség és a politikai ellenzékiség jellemezte. Voltak azonban akkor is bizonyos többségi zsoldban álló kormánytámogató próbálkozások, amelyek többnyire valamelyik országos jellegű csehszlovák párt függvényeként, de olykor önálló magyar politikai képződményként hirdették magukat.
Ilyen szerzemény volt például a Csánki – eredeti zsidó nevén Neumann – Aladár és társai által 1923-ban létrehozott ún. Köztársasági Magyar Földmíves Párt. Ennek elnökévé 1924-ben Csomor István kálnai kisgazdát, főtitkárává pedig Békefi (Friedmann) Sándort választották. E párt a többi között azért sem tudott gyökeret verni a magyar agrártársadalomban, mivel vezetői nemzetellenes „becsehelt” emberek voltak, sőt a vezetők közül többen is a trianoni Magyarországról Csehszlovákiába „emigrált” balliberális zsidók voltak. Igaz, ezek az emberek sajtójukban előszeretettel nevezték magukat ún. „újmagyaroknak”, tehát zsidókból magyarokká asszimilálódott népelemnek, ezt azonban senki nem vette komolyan.
A párt vezetősége – a Csánki–Békefi–Csomor-trió szilárdan elhatározta, hogy 1925 májusában parasztfelvonulást szerveznek Prágában, az ekkor megrendezésre kerülő mezőgazdasági kiállítás keretében. Arra készültek, hogy ily módon tisztelegjenek Milan Hodža földművelési miniszter előtt, valamint így fejezzék ki lojalitásukat a csehszlovák állam iránt.
– írta már napokkal a tervezett nagy attrakció előtt a Prágai Magyar Hírlap, a magyar pártok központi napilapja. „Szégyelljük, hogy magyar emberek a sajtóban és népgyűléseken a kormány bérenceivé szegődtek s áruba bocsátották a nemzetüket. Szégyelljük, hogy akadtak magyar emberek, akik bedűltek a kormányügynökök ígérgetéseinek és követték őket azon az úton, amelyre rálépve, az ember örökre hátat fordít nemzetének.”
Valóban, 1925. május 18-án, hétfőn felvonult Prágában a „köztársasági magyarok” oda felutaztatott több száz főt számláló parasztserege, hogy hódolatát fejezze ki Milan Hodža földművelésügyi miniszter, az Agrárpárt és a Csehszlovák Köztársaság iránt.
Igaz, a Köztársasági Magyar Földmíves Párt hivatalos lapja, a Népújság négyezer magyar parasztról írt, akik két különvonattal érkeztek meg a cseh fővárosba. A lap lírai beszámolója természetesen a csehszlovákiai politikai, társadalmi és gazdasági viszonyok felmagasztalásával kezdődött, illetve annak kifejtésével, hogy micsoda szerencséje a felvidéki magyar parasztságnak, hogy Magyarország helyett a Csehszlovák Köztársaságban élheti boldog életét. „Tiborc, az elnyomott, az ezredéven keresztül az olygarchia karmaival fojtogatott, kigúnyolt, sáros csizmákkal taposott magyar paraszt kiragadta magát a szellemi rabság és a szolgaság járma alól…” – írta lelkendezve a „köztársasági magyarok” lapja.
a világosság, az igazság és a népszabadság lánglelkű előharcosának, aki a feléje nyújtott kezet megszorongatta és boldog volt, mert a magyar földmíves hűségéről és rendíthetetlen republikánus érzéséről megbizonyosodott… Parolázott ifj. Csomor Istvánnal, a mi pártunk elnökével és a kézfogás annak a másfélszázezer republikánus földmívesnek szólt, akik a mi pártunk, a Köztársasági Magyar Földmíves Párt szent lobogója alá sorakoztak…” A lap ezúttal sem mulasztotta el, hogy eddigi gyakorlatához híven szóljon néhány ócsárló szót a magyarság nemzeti irányvonalát képviselő ellenzéki politikusairól, akik szerinte egytől-egyig „nemzeti brigantik”, de akiknek most úgymond „a röhejt a torkukba fojtották”.
A fővárosba felcsődített magyar parasztsereg már a vasútállomás előtt nyolcas sorokba rendeződött, és muzsikáló cigánybandával az élen végigvonult Prága belvárosának utcáin,
kezükben Hodžát, valamint a Csehszlovák Köztársaságot éltető transzparensekkel. Másfél órás gyaloglás után megérkeztek a Hradzsinba, ahol a harmadik udvarba terelték őket. Itt Masaryk köztársasági elnök Hodža miniszter társaságában kegyeskedett fogadni Csomor István pártelnököt. Az államfő elnöki rezidenciája erkélyéről az udvaron várakozó parasztoknak is megmutatta magát, és magyarul szólt hozzájuk pár szót. A Népújság beszámolója szerint az elnök „messze csengő hangon, tiszta magyar kiejtéssel szólt a tömeghez”. Nos, és vajon milyen volt a hatás? Ismét a Népújságot idézzük: „A Hradzsin régi falai még nem láttak olyan lelkesedést, amit a tiszta magyar kiejtéssel elmondott rövid magyar beszéd váltott ki a tömegből. Az asszonyok sírtak és meglett férfiak arcán a meghatottság könnyei peregtek végig.”
A magyar parasztsereg a délutáni órákban Hodža mezőgazdasági miniszter előtt is kifejezte hódolatát, de erre már a mezőgazdasági kiállítás területén került sor. Itt Csomor István pártelnök hívei nevében mondott beszédében illendő módon kihangsúlyozta: „A Csehszlovák Köztársaság a mi igazi hazánk. Ha veszély fenyegetné: mi utolsó csepp vérünkig meg fogjuk védelmezni.” Hodža miniszter magyar nyelvű beszédében válaszolt Csomor lojális, államhű szavaira. „Ez a mai tüntetés történelmi esemény, nagyszerű tett, amely szervezettségünk fényes bizonyítékát szolgálja. Én büszke vagyok erre az eseményre” – szögezte le Hodža miniszter. Majd arról beszélt, hogy lám, a köztársaság törvényei tökéletesen biztosítják a magyarok sokoldalú jogait, amelyeket a csehszlovák államhatalom szentnek és sérthetetlennek tart. Ehhez mindjárt azt is hozzáfűzte: „eddig is többet adtunk, mint amennyit a törvény szerint kötelesek vagyunk.”
A Népújság idézett beszámolója a következő kinyilatkoztatással zárul: „A földért és az agrárdemokráciáért vívott nagy harcunk döntő fordulatához érkeztünk. Az irredentizmust temettük.”
Így nézett ki – a saját sajtójuk tükrében – Csomorék nagy prágai ölelkezése 1925. május 18-án. Magától értetődik, hogy a nemzeti eszmeiségű magyar sajtó határozottan elítélte és cirkusznak nevezte a prágai felvonulást. A magyar nemzeti oldal szerint ez nem volt egyéb, mint „gyászmagyarok prágai ölelkezése”. A Rimaszombatban megjelenő Gömör hetilap szerkesztőségi vezércikke szerint
ezek a megtévesztett együgyű emberek csak Csánki, Csomor, Békefi és a hozzájuk hasonló „népbolondító vezérek busásan fizetett napidíjai kedvéért, no meg egy kis ingyen mulatságokért rándultak fel Csehszlovákia messzi fővárosába”.
Végezetül leszögezhetjük, hogy a Csánki–Csomor–Békefi csapat ilyen és hasonló erőfeszítései a felvidéki magyar politikai élet perifériáján nem sok vizet zavartak, mivel a magyar tömegeket ezek a komolytalan, nagyon is átlátszó népbolondító kezdeményezések nem nagyon érdekelték. Lapjukat, a Népújságot alig olvasta valaki. Mondanivalójuk a magyar paraszt számára idegen és értelmezhetetlen volt. A középosztálybeli vagy értelmiségi magyarok pedig távoltartással szemlélték a politikai élet e vadhajtását, és nem vállaltak vele semmilyen közösséget.
Megjelent a Magyar7 hetilap 18. számában.
