Budavár bevétele a magyar függetlenségi háború legszebb pillanata s egyben Görgei Artúr (1818–1916) honvédtábornok népszerűségének csúcspontja volt. Pár hónappal később azonban két nagyhatalom legyűrte a honvédsereget, és akkor a török földre menekült Kossuth vidini levelében árulással vádolta meg Görgeit.
Áruló volt-e vagy hős? Ördögi félisten vagy félisteni ördög? Ezek a kérdések napjainkban is foglalkoztatják a magyar közvéleményt, pedig Görgei minden volt, csak nem áruló.
Adorján Andor már 1912-ben így vélekedett:
Vannak-e még az országban, akik borzadva olvassák ezt a nevet és akiknek agyában még mindig a régi rémlátás él, hogy Görgey Arthur rossz fia volt a hazájának? Amikor az árulás megbélyegző legendája megszületett felőle, a nemzetnek szüksége volt rá, mint a vigasztalódás és az új reménységek forrására; szüksége volt e sötétlő magyarázatra, amely elhitette vele, hogy egyedül ármány és az árulás csavarhatta ki a nemzet kezéből a fegyvert. A nemzet szívesen fogadta a vigasztaló hazugságot, de amiért évtizedek talapzatára épült, ez korántsem jelenti azt, hogy a hazugság változatlanul fenn is maradjon évszázadokon át, sőt talán az idők végtelenségéig…
Nagyot változtak azóta a körülmények, nagyot változott itthon Magyarországon is minden, s régen eljutottunk oda, hogy bevallhassuk önmagunknak az igazságot: Görgey nem volt áruló. Hanem ellenkezőleg: hazájának legnagyobb, legodaadóbb fia volt; ama kevesek közül való, akiket a 48–49-nek véres eseményei nem tudtak elkábítani, akik a győzelmek között nem mámorosodtak meg soha, s akiket a nagy bukás nem taszított kétségbeesésbe.”
Egy baráti vélemény
Milyen volt hát valójában a magyar katonai géniusz megtestesítője, aki a szabadságharc alatt és azután is tüntető módon nem ipszilonnal, hanem i-vel írta nevét? Sírig hű barátja, gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok adta róla a legkiválóbb jellemzést:
Középmagas, erős, zömök alkatú teste mintegy teremtve van a legnagyobb fáradalmak elviselésére. A testgyakorlat – kitűnő lovas és vívó – alakjának megadta azt a hajlékonyságot, mely minden mozdulatát egyensúlyban tartja. Tartása egyenes és férfias, és mégsem feszes. Arca szép, legalábbis énnekem az, és gyakran láttam, hogy a nők kedvelik; hogy szépsége vagy lelki tulajdonságai miatt-e nem kutatom. Képzelj el egy hosszúkás arcot, magas, nemes homlokkal, kék szemet, tele mély komolysággal és mégis néha vidám, sőt gúnyos tekintettel. (...)
Bajusza és szakálla nemigen erős, és mint a haja is, rövid, álla beretválva. Arcának viruló színe egészségéről és friss életkedvről tesz tanúságot (...) Szemüveget hord (...) Bár nem volt szószékre való szónok: mégis kevés embernek állott annyira rendelkezésére a világos, éles beszéd, mint neki. Logikus élességgel tudta az ügy főmozzanatait kiemelni, sohasem ismételte magát, sohasem hagyott hézagot. Mély gondolkodó volt, és amint lassan beszélt, érezte az ember, hogy minden szavát megfontolta; nem lelkesített, nem ragadott magával, de meggyőzött. Ezért szavai nem is hatottak oly gyorsan, mint a jobb szónokok szép frázisai. (...)
Nagyon szerencsés volt a legénységhez intézett rövid, nyers beszédben. A legválságosabb pillanatokban, a legnagyobb fáradalmak közt, megjelenése fölvillanyozott mindenkit. (...) Életmódjában józan és mértékletes volt, de azért nem vetette meg az élvezeteket. (...) Hibája, hogy rosszabbnak tettette magát, mint amilyen. (...) Más hibája, mely különösen szolgálati ügyekben nyilvánult meg, hirtelen haragja volt. Ez sok elhamarkodottságnak volt forrása (...)
Alávalóság, igaztalanság láttán nem tudott magán uralkodni. Nem tudott színlelni, vagyis gondolatait el tudta rejteni ugyan, de oly embereknek, kiket megvetett, nem mutatott soha barátságos arcot, nem tettetett soha. Ezért sok volt az ellensége, még a seregben is.
Sok, igen sok volt benne a nagyravágyás, de nem nagy hatalomra törekedett, hanem dicsőségre, a dicsőség volt az ő életében a nap. Nagyon is nyílt volt ahhoz, hogy nagy hatalomra jusson; már féltek tőle, mielőtt még veszedelmessé válhatott. (...) Hatalmas szenvedélyeket ültetett belé a természet, és így a küzdelem volt eleme az élet arénájában. De nem valami biztos célért küzdött; küzdött, hogy küzdjön, mert nem lehetett meg nélküle. (...) Ilyen volt hát ez a Görgey – minden erényével és hibájával férfiú a szó legszebb értelmében; hős.”
A hadisten
Görgei kiválóan képzett, keménykezű tisztként jól tudta, hogy a katona bibliája a szabályzat, s fegyelem nélkül a hadsereg fabatkát sem ér. Gyors helyzetfelismerése, gondolkodása révén volt „ördögi félisten”, ám különc viselkedése, lobbanékony természete és szarkazmusba hajló cinizmusa miatt „félisteni ördögnek” is tartották.
1849. április 6-án Kókán találkozott Görgei és Kossuth, de az idillikus hangulat elszállt, amikor egy huszár vágtatva érkezett Isaszeg felől a csata hírével. Görgei megigazította fején viaszosvászon tokba húzott csákóját, kopott törzstiszti atillája fölött állig begombolta vidrabőr kabátját, rögvest „lóra ült, s elrobbant a csatatérre.”
A legválságosabb pillanatban érkezett oda, hiszen Klapka csapatai hátráltak – mint ahogy azt Tápióbicskénél is tették –, míg Damjanich katonái derekasan küzdöttek. Klapka szokásához híven panaszkodni kezdett, és kijelentette, vissza kell vonulnia, de később újból támadhat. Görgei erre rákiáltott:
Ma kell győzni (…) vagy mehetünk vissza a Tisza mögé! Ez a két megoldás van, harmadik nincs. Damjanich még mindig állja a csatát, Aulich előrenyomul: győznünk kell!
Ekkor érkezett el a tavaszi hadjárat döntő pillanata: Klapka újból a csatatér felé fordította lovát, és lelket öntött megingott honvédeibe.
Világos
A szabadságharc végnapjaiban Kossuth teljhatalommal ruházta fel Görgeit. Az újdonsült diktátor a világosi fegyverletétellel adta a világ tudtára, hogy küzdelmünket nem a császári-királyi hadsereg, hanem a cári túlerő döntötte el.
Az eseményen jelen lévő I. Drozdov főhadnagy szerint:
Kimondhatatlanul megindító volt e rendjét megőrzött, erős, harcképes seregnek a látványa. E sereg ugyanis néhány hónapja oly félelmetes volt Ausztria számára, s most itt áll fegyvertelenül, magát sorsának megadva, és mint a halálraítélt, várta az ítélet végrehajtását… A katonák szomorú pillantással kísértek bennünket, a tisztek, fejüket lehajtva, sírtak. (…) Görgey lovával serege elé lépett. Tisztjei és katonái azonnal körülvették. Beszélni kezdett volna, hogy utoljára köszöntse hadseregét, de egy hangot sem tudott kipréselni magából. Végül tompa zokogás tört fel a melléből, mire az egész hadsereg, levegőeget betöltő »Éljen, Görgey!« kiáltással, könnyezve válaszolt vezérének, kihez őszintén ragaszkodott. Az egyik előrejött, hogy a többiek nevében szóljon volt tábornokához, de nem volt ereje ahhoz, hogy zokogását visszatartsa, s csak annyit tudott kiejteni: – Isten veled, Görgey! – Isten veled, Görgey! – ismételte az egész hadsereg.
Ferenc József kegyelemből meghagyta az életét, Kossuth rásütötte az áruló bélyeget, amelyet élete végéig méltósággal, de nem megadással viselt. Idővel egyre többen belátták, hogy az árulás vádja igaztalan, de az addigra mélyen bele-ivódott a köztudatba.
A hívő hadastyánt élete alkonyán társadalmi megbecsültség övezte. 1916. május 21-én, Budavár bevételének 67. évfordulóján, 98 évesen visszaadta lelkét a Fennvalónak.
Temetésekor leveldi Kozma Andor költő, műfordító – utalva a nagy háború hadműveleteire is – a következő szavakkal zárta búcsúztatóját:
Lebegjen fölöttük a Te hősi szellemed, és ismételje a fellegekből azt a mámoros szózatot, amely egykor, Buda ostrománál röppent fel hallgatag ajkaidról: előre!... ott lobog a trikolor... éljen a honvéd!
Megjelent a Magyar7 hetilap 21/20. számában.
