Gépmúzeum egy lelkész kertjében - KÉPEKKEL
Július második szombatján id. Pohóczky Béla kertjében ismét megnyitotta kapuit a serkei gépmúzeum, amely évente csupán egyszer, ezen a nyitott napon tekinthető meg.
Az 1995-ben alapított serkei gépmúzeum az idén huszonhatodik alkalommal nyitotta meg kapuit a régi gépek szerelmesei előtt, 2020-ban és 2021-ben a COVID miatt ugyanis a kapunyitás elmaradt. A gépmúzeum alapítója id. Pohóczky Béla református lelkész és fia, ifj. Pohóczky Béla, aki szintén lelkész.
Pohóczky Béla Harmacon született 1940. május 5.-én. Amikor beíratták iskolába, Csehszlovákiában megszüntették a magyar oktatást, így elsősként szlovák nyelven kezdte meg a tanulmányait. Nagyapja volt a falu kántora, gyerekként ott ült mellette a templomban, és vele énekelt.
Mivel Komáromban gépészetet tanult, csépléskor otthon ő lett a falu gépésze. Az érettségi után bevonult katonának, Csehországban egy légvédelmi szakaszhoz helyezték, ahol volt szakács, felügyelte a katonai konyhákat, majd a végén majdnem bezupált.
A rimaszombati püspökségről hazafelé azon gondolkodott, mitévő legyen; szerette a gépeket, de a püspök ajánlatát nem merte visszautasítani. Végül beletörődött sorsába, 1965-ben jelentkezett a Cseh Testvérek Egyháza Teológiai Karára Prágába, ahová felvették. Sőt, 1968 májusában az a megtiszteltetés érte, hogy egyik barátjával féléves ausztriai meghívásnak tehettek eleget.
Az Ausztriában töltött napokra ma is tisztán emlékszik. Augusztus 21-én magához hívatta a bécsi püspök, és tájékoztatta arról, mi történik Csehszlovákiában. Bekapcsolta a rádiót, onnan értesült bővebben Csehszlovákia megszállásáról. Haza készült, de mivel közben a határ túloldaláról folyamatosan érkeztek csehszlovák emigránsok, a hazautazás elmaradt, mert azt a feladatot kapták, hogy tolmácsolással segítsék a csehszlovák menekülteket.
– Azután váratlanul megjelent Jiří Lochman professzor, a prágai papneveldénk igazgatója – idézte az emlékeket Pohóczky Béla. Elmondta, hogy nagy dolgok történnek Csehszlovákiában, és az orosz tankok már a szeminárium sarkát is lerombolták. Hangsúlyozta, otthon most semmi sem biztonságos, nekünk nem szabad hazamenni – és megígérte, ha kijut, Svájcba, mert ott kívánt letelepedni, intézni fogja, hogy mindketten ott folytathassák tanulmányaikat.
Közben Szépfalusi István, a menekültügyi osztály vezetője telefonon magához kérette.
– Béla, gyere be, telefonon nem lehet megbeszélni, amit meg kellene – mondta.
Bementem. Egy levelet vett elő, amit Bertalan Imre pap írt neki Amerikából. Olvasni kezdte:
Jó lenne, ha tudnál valakit ajánlani, aki érdeklődik a teológia iránt. Mi kitaníttatnánk. Bajban vagyunk, itt kevés a magyar lelkész.”
Bertalan Imre hosszú levelet írt, de Szépfalusi István ennyit olvasott fel belőle. Csak azokat a sorokat, amelyek rám vonatkoztak. Szépfalusi a beszélgetés után azt válaszolta Bertalan Imrének, hogy náluk nemhogy érdeklődő, hanem félkész papjuk is van, és megadta neki a címem.
Mindketten Amerikába repültek. Repülőgépük 1968. december 10- én, este kilenc órakor landolt New Yorkban, a Kennedy repülőtéren. Érkezésük híre gyorsan bejárta Amerika magyar közösségeit, karácsonyra nem csak new york-i, hanem ohio-i, pennsylvania-i, michigan-i magyar gyülekezetek is meghívták őket, a már félig „kész” lelkészeket.
1973-ban ott megszületett Béla fiuk, aki később szintén a lelkészi hivatást választotta.
Bár úgy érezte, sikerült beilleszkedni az amerikai magyar közösségbe, mégsem volt igazán boldog. Az évek múlásával egyre többet gondolt szűkebb hazájára, Gömörországra. A gépek iránti szeretete elkísérte Amerikába is. Járta a különböző gépkiállításokat, megcsodálta a régi traktorokat és fokozódott benne a vágy egy saját gépmúzeum létrehozására.
Mivel ő nem térhetett vissza, úgy gondolta, talán könnyebb lesz elviselni a honvágyat, ha kiviszi édesanyját és a felesége édesanyját. Ez megtörtént, édesapja már nem élt, később az édesanyja is visszaköltözött Harmacra, a falujába.
Eldöntötte, ha nem mehet Gömörbe, a családdal Magyarországra költözik. Mégiscsak közelebb lesz szülőföldjéhez.
Pennsylvaniában papi gyűlést tartottak, amelyen megjelent a miskolci református püspök, Ráski Sándor is, aki munkát ígért neki, de beutazást nem. Arra nem volt illetékes, de javasolta, hogy ezzel kapcsolatosan írjon levelet Budapestre a püspöknek.
A püspök válaszlevelében megírta, hogy a befogadást a minisztériumban kell kérelmezni. Mivel az nem állt benne, hogy melyikben, egyenesen Kádár Jánosnak írt levelet.
Válaszlevelében Kádár leírta, hogy Magyarország szívesen látja családjával együtt az országban, de munkát nem tud adni.
Mivel munkát már ígértek neki és már csak erre az engedélyre várt, 1984. november 1-jén megérkezett Budapestre, ment egyenesen a püspökségre.
A Gömörhöz közeli Mérára helyezték, kilenc falu tartozott hozzá; a fele evangélikus, a másik fele református.
Mérára helyezése után a miskolci főkapitány behívatta és azt mondta:
– Fiam, arra vigyázz, hogy ne közelítsd meg az országhatárt! – figyelmeztetett a főkapitány. – Valaki besúghat, és ha a másik oldalról átjönnek érted, átvisznek, mi nem tudunk rajtad segíteni.
A vidék valóban közel volt a szülőföldemhez, de ez sem jelentette az otthonomat, innen is hazavágytam, Gömörbe.
Édesanyám 81 évet élt, Istennek hála, megérhette a családunk Magyarországra költözését. Ő időnként átjárt Magyarországra, látogatott bennünket, mert én az ellenem hozott és még érvényes letartóztatási parancs miatt nem léphettem át az államhatárt.
Az 1989-es események után a Harmacon lakó édesanyám hatósági levelet kapott, amelyben értesítették, hogy eltörölték a büntetésemet.
A rendszerváltás után ünnepséget tartottak Göncön, amelyen én is részt vettem. Megjelent ott az alsólánci, felsőlánci lelkész, Gyüre Zoli is, aki megismert és átölelt.
– No, barátom, neked itt már nincs semmi keresnivalód. Gyere haza, szolgálj otthon! – mondta.
Nem is volt nagyobb vágyam, mint hazakerülni, de nem tudtam, hol kezdjem el. Bejelentkeztem Mikó Jenő püspökhöz, tőle érdeklődtem, milyen feltételek között költözhetnék haza. Le kellett adni a magyarországi szolgálati bizonyítványomat, a püspöki és esperesi ajánlást és az összes diplomámat, azután átvett az itthoni egyház és tíz év magyarországi szolgálat után végre hazaköltözhettem.
Egy évet töltöttem Gömörhorkán, amikor a serkei presbitérium felfigyelt rám. Rimaszombatban, az egyik közgyűlésre készülve azt mondta nekem Varga Gyula esperes:
– Béla, te vagy az új közöttünk, neked kell prédikálnod.
– Rendben van, Gyula bátyám – mondtam és kiírtam az énekeket. Elvégeztem az istentiszteletet, és láttam, hogy egy csoport integet nekem. A serki presbiterek voltak.
Pohóczky Bélát a gépek szeretete egy életen át végigkísérte. Hazatérése után, hogy megvalósítsa dédelgetett álmát, régi gépek után kutatott, ezeket megvásárolta, felújította.
Farkas Ottó
