Fuvolaszó a siralomházban
Október 6-án az aradi vértanúk és a császári megtorlás többi áldozata előtt hajtunk fejet. Közülük ketten, Török Ignác és Láhner György honvédtábornok – 230 évvel ezelőtt – 1795-ben látta meg a napvilágot. Láhner felső-magyarországi születésű volt, míg Török Ignác érdemének tudhatjuk, hogy Komárom erődje felett a legnehezebb időkben is magyar zászló lengett.
Láhner György német eredetű, elmagyarosodott család sarjaként, 1796. október 22-én született a Turóc vármegyei Necpálon. 1812-ben lépett be a császári-királyi 33. sorgyalogezredbe, így kivette részét a Napóleon elleni háborúskodásból, amelyben fiatal hadnagyként, mint zászlóaljsegédtiszt küzdött. Ezredével 1820-ben került Itáliába.
Ottani szolgálata során ismerkedett meg Milánóban a szépséges Lucia Magdalena Conchettivel, akit 1839 novemberében vezetett oltár elé a San Alessandro templomban. Házasságukból két gyermek született, Eduárd (Milánó, 1840. augusztus 24.) – aki kétnapos korában meghalt – és Alexandrina Franciska Anna Mária (Komárom, 1845. augusztus 21.). 1844-ben kapta meg őrnagyi sarzsiját, s átvette a Zólyomban, majd 1845-től a Kassán állomásozó 33/III. zászlóalj parancsnokságát.
Nemescsói Török Ignác 1795. június 23-án született Gödöllőn. A kisbirtokos nemesi ifjú 1816-ban végezte el a bécsi hadmérnöki akadémiát és hadapródként kezdte meg szolgálatát a császári-királyi hadsereg hadmérnöki karában. 1839–1846 között a Magyar Nemesi Testőrség erődítéstan tanáraként működött, így többek között tanítványai közé tartozott Görgey Artúr és Klapka György. 1848. február 28-án mérnökkari ezredesként kinevezték a károlyvárosi erődítési kerület igazgatójává. Maga kérvényezte áthelyezését, így került Komáromba.
1848 nyarán Láhner jelen volt a délvidéki „kis háborúban”, majd a budai országos fegyvertár parancsnoka, szeptembertől a hadügyminisztérium IV. fegyverkezési és felszerelési osztályának vezetője. Elévülhetetlen érdeme a honvédsereg fegyver- és lőszerellátásnak megszervezése, baráti viszonyt ápolt Görgeivel és bírta Kossuth bizalmát is. A császáriak előrenyomulásakor a fővárosból sikerrel evakuálta Nagyvárad és környékére az Országos Fegyvergyárat és a többi hadiüzemet. Tevékenységéért nyerte el 1849. február 17-én a vezérőrnagyi rendfokozatot, valamint a katonai érdemjel II. osztályát. Áprilisra csúcsra járatta a hadiipart, s a nyári hadjárat idején sikerült a hadiüzemeket Aradra áttelepítenie, de a termelést már nem tudta újra elindítani.
Török Ignác egy ideig ideiglenes várparancsnokként működött Komáromban, s amikor 1849 elején báró Majthényi István tábornok leköszönt a várparancsnokságról, az ő kiállásának volt köszönhető, hogy az erősség magyar kézen maradt. Január 26-án kapta meg vezérőrnagyi rangját, április 10-ig tevékenykedett várparancsnokként, irányítva az erősség aktív védelmét. Május végén kinevezték a mérnökkar helyettes parancsnokává, irányítása alatt bontották el a budai vár erődítéseit és építették ki az Esztergom–párkányi hídfőt. Július végétől vezetőként felügyelte a Szeged környéki erődítési munkákat, kijelentve, a „(…) sáncokat rendezni fogjuk, de ha megbukunk, felakasztanak”.
Mindketten Világos előtt csatlakoztak a feldunai hadsereghez, így estek orosz fogságba és augusztus 25-én kerültek Aradra.
Láhner hitvesének jóságát Schweidel József vezérőrnagy fogságban írott feljegyzéseiben örökítette meg. Miután elégtelen ellátásban részesültek, augusztus 26-án ezt szóvá tette a foglárnak, aki nyugalomra intette és kiment a cellából. Schweidelt idézve: „(…) észrevettem, hogy a beszélgetés után elfelejtette bezárni az ajtót; este hét óra tájban aztán kimentem az ajtó elé, és a folyosón Láhner bajtársamat pillantottam meg; tréfásan megkérdeztem tőle, hogy neki is úgy megy-e a sora, mint nekem, mert én a legjobb úton vagyok az éhhalál felé; ő pedig azt felelte: ’Testvér, nekem még borom is van.’ Nyomban ezután az ő jó felesége, valóságos őrangyal, hozott nekem egy üveg magyarádi bort és három szál kolbászt, nagyon jólesett, szívből jövő köszönettel adóztam érte (…)”
A szeptember 21-én meghozott ítélet külön kiemelte: „Török Ignác vádlott úr Komárom várának egy császári királyi osztrák csapatosztály által való ostroma alatt egy ideig az ottani várparancsnok tisztét töltötte be, és később az esztergomi és szegedi sáncépítkezéseken tevékenykedett, és a forradalmi kormánytól a tábornokká való előléptetést elfogadta – Láhner György vádlott úr az egész felkelő háború ideje alatt fegyverkezési és felszerelési felügyelőként a fegyvergyárak munkáját és a fegyverek átvételét és kiadását vezette tábornoki rangban (…)”
Az október 5-i ítélethirdetést követően még fogadhattak látogatókat. A nőtlen Törököt egykori segédtisztje, csákvári Tipula Gyula utász százados kereste fel, míg Láhnert felesége és kislánya. Szívszorító elválásuknak tanúja is volt, méghozzá Damjanich János vezérőrnagy hitvese. Csernovics Emília 1903 végén Hamvay Ödönnek címzett levelében számolt be arról, hogy miután búcsút vett férjétől: „Kitántorogtam Láhner szobájáig, ott is a végbúcsú jelenetét láttam. Az apa búcsúzott feleségétől és ötéves gyermekétől. Láhnernéval kocsiba ültünk (…)” Ezután két minorita nyújtott lelki vigaszt számukra, Pléva Balázs Láhnernek, Bardócz Sándor Töröknek.
Az utolsó éjszakán Török – vérbeli hadmérnökként – Vauban egyik erődítési munkáját olvasgatta, míg Láhner – Baló Benjámin óaradi református lelkész visszaemlékezése szerint – „(…) mikor neje eltávozott tőle, elővette fuvoláját s Lammermoori Lucia híres hattyúdalát játszotta el rajta búcsúzóul.”
Október 6-án, amikor reggel hat órakor elindult az akasztásra ítéltek menete, Láhner és Török is fekete, civil öltözéket viselt. Bardócz Sándor minorita szerzetes volt az, aki „(…) az egyik karján Törököt vezette a vesztőhelyre. Az óriás termetű, ritka szép ember – mint Bardócz mondja – nagyon ki volt merülve, el volt gyengülve, s rároskadt vállaira menet közben. Ekkor ő megszólította, míg szemei a könnyektől alig láttak: ’Erősítse magát nagyságod, hiszen katona volt…’ Pedig – végzé be – neki is nagy szüksége volt a lelkierőre, mert alig bírt ő is menni, úgy meg volt hatva. S alig tudtak a vesztőhelyre kimenni.”
Baló Béni így emlékezett kivégzésükre:
Láhner holttestét még aznap este sikerült kimenekíteni a vesztőhelyről. Csernovics Péter letartóztatott temesi főispán megbízta komornyikját, hogy Damjanich tetemét „mindenáron”, Láhner, Leiningen és Vécsey grófokét pedig lehetőség szerint hozza el. Két nappal később a legnagyobb titokban Damjanich és Láhner testét elhantolták a mácsai uradalmi parkban. Négy bajtársa mellett Török Ignác csontjai csak 1932 tavaszán kerültek elő, amikor a Maros töltését erősítették. A román hatóságok miatt azokat csak sietve azonosították, majd elszállították az aradi temetőbe, ahonnan 1956-ban kerültek át a Kultúrpalotába.
Török Ignác és Láhner György maradványai kilenc vértanú társukéval együtt – Dessewffy Arisztid és Kiss Ernő kivételével – 1974. október 6-a óta Aradon alusszák – vélhetően – örök álmukat.
Megjelent a MAGYAR7 39. számában.
