Friedrich Schiller 220 éve hunyt el

Johann Christoph Friedrich Schiller (1802-től von Schiller) 1759. november 10-én született a Neckar folyó menti Marbachban.

Apja katonatiszt és sebészorvos volt, majd a württembergi herceg kertfelügyelője lett.

A herceg parancsára Schillert 1773-ban beíratták a stuttgarti katonai akadémiára, ahol jogot, majd orvostudományt tanult, miközben ókori klasszikusokat, Shakespeare-t, Voltaire-t, Rousseau-t és Goethe-t, a Sturm und Drang mozgalom költőit és Klopstock verseit olvasta. 1776-ban először jelent meg nyomtatásban egy verse, Az este, ugyanabban az évben kezdte el írni A haramiák című drámáját is. 1780-ben elvégezte az akadémiát, és a stuttgarti ezred felcsere lett.

A társadalmi konvenciókat, a magas körök romlottságát ostorozó A haramiákat névtelenül nyomtatta ki, majd 1782-ben bemutatta a mannheimi színház.

A premier óriási sikert aratott, a szabadságot követelő dél-német ifjak "haramiabandákat" alakítottak. Schiller már a bemutatón is titokban jelent meg, és miután másodszor is uralkodói engedély nélkül ment el egy előadásra, a württembergi herceg két hétre bebörtönözte, és eltiltotta az írástól. Miután A haramiák újabb előadásai ellen is szót emeltek más uralkodók, és egy antológiában több mint 80 költeménye is megjelent, Schiller A genovai Fiesco összeesküvése kéziratával Mannheimbe szökött, amivel egyben a seregből is dezertált. Ott azonban a hercegtől tartva új darabját nem fogadták el, így végül egy barátjának köszönhetően a türingiai Bauerbachban lelt menedékre, ahol Ritter doktor álnéven élt. Ott írta meg az Ármány és szerelem című darabját, ám az előkelő ifjú és a polgárlány szerelmét tárgyaló, a feudális jogrendet és a társadalmi rendszert kritizáló darabot sokáig nem merték előadni, sok helyen betiltották.

Schiller 1783-ban állást kapott a mannheimi színháznál, ahol a következő év januárjában a Fiescót, áprilisában az Ármány és szerelmet is bemutatták, de két év múlva menesztették, és hamarosan teljesen eladósodott.

Ekkor kezdte írni Don Carlos című drámáját, amelyben az öregedő apa és fia szerelmi vetélytársak, a haladás és a szabadság kérdésében is összeütköznek, míg minden nemes érzelmet és törekvést el nem tipor a gonoszságot megtestesítő inkvizíció. Amikor Schiller 1784-ben az első felvonásából felolvasást tartott Darmstadtban, a közönség soraiban ült a reformok iránt fogékony Károly Ágost szász-weimari nagyherceg is, aki weimari tanácsosi címet adományozott neki. Szorult helyzetéből a lipcsei író és jogász, későbbi barátja és életműve első kiadója, Gottfried Körner segítette ki. Schiller 1875 nyarán és őszén a vele való találkozást ünnepelve írta meg Az örömhöz című ódáját, amely később Beethoven IX. szimfóniájában nyert zenei formát, majd 1985-ben az Európai Unió hivatalos himnusza lett. Schiller 1787-ben Weimarba ment, ahol találkozott Herderrel, a tudós Wilhelm von Humboldttal, majd az Itáliából éppen hazatérő Goethével. A költőfejedelemnek eleinte nem tetszett a paróka nélküli, poros csizmás, dohányzó és kártyázó ifjú, aki saját fiatalkorára emlékeztette, Schiller pedig prűd és felfuvalkodott hírességet látott pályatársában. Sokáig hűvös viszonyuk 1794-től oldódott, később együtt dolgoztak a weimari színházban, 1796-ban közös epigrammagyűjteményük is megjelent Xéniák címmel.

Schiller 1789-ben professzori állást kapott a később róla elnevezett jénai egyetemen, ahol világtörténelmet oktatott. 1790-ben feleségül vette a művelt, az irodalom és a természettudományok iránt is érdeklődő Charlotte von Lengefeldet. Házasságukból négy gyermek született, de az író és költő egészsége közben megrendült.

1791-től súlyosbodott a tüdőbaja, s betegsége hírére Dániában gyűjtést szerveztek, amelyből három évig életjáradékot kapott. 1792-ben a francia nemzetgyűlés francia polgárjogot adományozott neki, 1793-ban befejezte A harmincéves háború története című művét.

Élete utolsó éveiben Immanuel Kant hatására esztétikai dolgozatokat írt az alkotás természetéről, társadalmi és erkölcsi szerepéről.

Lírai műveiben is a filozófiai tanulmányok hatása érződik, ekkor születtek balladái és A harang című elbeszélő költeménye is. 1795-ben megírta A naiv és a szentimentális költészetről című értekezését, valamint Az ember esztétikai neveléséről című munkáját. 1799-ben fejezte be drámaírói munkássága egyik csúcspontját, a Wallensteint, amelynek főhőse, a német-római császári hadak fővezére a harmincéves háborúban mérlegeli, kössön-e békét az ellenséggel, hogy megszerezhesse a birodalmat. Az idővel versenyt futva születtek utolsó drámái, közöttük a Stuart Mária és a Tell Vilmos. Schiller Weimarban, Demetrius című drámája írása közben halt meg 1805. május 9-én. Sokáig feltételezték, hogy a tüdőbaj végzett vele, újabb kutatások szerint azonban súlyos ólommérgezésben is szenvedett. Tömegsírba temették, 1826-ban azonban az akkori weimari polgármester 23 koponyát kivétetett a sírból, és a legnagyobbra azt mondta, hogy az Schilleré.

A koponyát Goethének adta, aki verset is írt a különös ajándékról. 1827-ben azután Schiller földi maradványait a weimari hercegi kriptában, Goethe majdani sírja mellett helyezték el. 1911-ben azonban előkerült az említett a tömegsírból egy másik koponya, amelyről sok kutató úgy vélte, hogy az az igazi, 2009-re azonban bebizonyosodott, hogy egyik sem a költőé, és a sírt kiürítették. Levelezését Goethével 2009-től internetes bloggá alakította át egy német újságíró.