Felvidéki barangolások Krasznahorkától Bényig
2012 tavaszán a csíksomlyói búcsúval véget ért a Hazajáró első évada, ám még időnk sem volt feldolgozni a tapasztalatokat, már a következő évad felé fordult a figyelmünk. Bár a folytatás egész nyáron bizonytalan volt, hiszen szerződés csak az évad kezdetére, szeptemberre volt várható, azért némi kockázatot vállalva már a nyáron elkezdtünk forgatni.
Ennek oka az volt, hogy szerettünk volna nyári felvételeket is készíteni, másrészt pedig nem akartuk az időjárás kegyeire bízni magunkat, mint az elmúlt ősszel. Utólag bebizonyosodott, hogy jól döntöttünk, hisz 2012 ősze sokkal csapadékosabb volt, mint az előző ősz, mikor szinte decemberig anticiklonok kísérték a stábot a kárpáti gerinceken. A stáb összetételében is fontos változás történt, hiszen Pintér János barátunk más területen talált munkát. Nem sokáig kellett gondolkoznunk a következő „hazajáró” személyén, és felvidéki palóc barátunkat, Jakab Sándort sem kellett nagyon győzködni, hogy tartson velünk a Hazajáró „végtelen útján”. Ő egyébként nem lehetett ismeretlen a Hazajáró nézői számára, hiszen a Kis-Fátra téli gerincén ő kalauzolt bennünket, és a csíksomlyói búcsúba is velünk tartott. A műsor koncepcióján is igyekeztünk kicsit változtatni, és az egyes epizódokat próbáltuk kissé tematikusabbá tenni, illetve egy-egy történetet, eseményt is belefűzni a filmbe.
Első nyári utunk Gömörországba vezetett, ahol feldolgoztuk Rozsnyó, Krasznahorka és Betlér épített magyar kulturális örökségeit, melyekről talán fölösleges is e hasábokon mesélni. De vajon hányan mászták már meg a Rozsnyó felett emelkedő Pozsáló 1293 méter magas csúcsát, amely 1938 és 1939 között hazánk legmagasabb pontja volt? De nem is a Pozsáló és nem is Rozsnyó volt a film csúcspontja, hanem a Várhosszúréten kétévente megrendezett pásztortalálkozó. Valahogy így képzeli el az ember a paradicsomot is: hajnalban megszólal a tárogató, és a Krasznahorka büszke vára dallamára pásztortüzek gyúlnak. Aztán egy szekér átalakul svédasztallá, amelyen csakis valódi, pásztorok által készített húsok és sajtok vannak, és ezt csakis helyben főzött som- és kökénypálinkával lehet leöblíteni. Napközben a színpadon egymást váltják a népdalokat éneklő dalárdák és a dudások, miközben az idős pásztorok túrót készítenek, a Felvidék minden zugából idesereglett vállalkozó kedvű szakácsok pedig versenyre kelnek, kinek a bográcsában fő meg a legjobb gulyás. A berzétei református lelkész megáldja a Gömöri Magyar Mezőgazdászok Rákóczi Egyesületének új zászlaját, melyre az ép krasznahorkai vár van ráhímezve, közben pedig az embereknek könnybe lábad a szemük, mert nagyon jól tudják, Krasznahorka a megmaradás szimbóluma is.
Nehéz volt a gömöri mennyországtól búcsút venni, de jól tudtuk, utunk következő állomásán, az Alsó-Garam mentén is csodák várnak bennünket. A film történetében először használtunk kenut: Nagysalló térségéből, a Garamkövesd alatti torkolatig eveztünk le két nap alatt, közben pedig olyan helyeken kötöttünk ki, mint a körtemplomáról nevezetes Bény, vagy a kurta szoknyás falvak egyik legszebbje, Kéménd.
A legnagyobb hatást mégis az oroszkai „hadtörténeti múzeum” gyakorolta ránk, ahol Zsákovics László saját portáján rendezett be gazdag kiállítást a környéken gyűjtött hadi relikviákból. Időközben a Garamon annyira belejöttünk a kenuzásba, hogy a következő két epizódot a Közép-Ipoly mente „kenuból kiszállós” bemutatásra szántuk. Alaposan elfeledett táj a Közép-Ipoly mente is. A Felvidék természeti látványosságai felé igyekvők rendre kikerülik ezt a vidéket, hisz a Nagy-Fátra vagy az Alacsony-Tátra ormai csábítóbbak, mint a hazai tájakhoz hasonlító Ipoly-völgy. A Közép-Ipoly mente alatt általában a Balassagyarmat és az Ipolysági-kapu közti területet értik a geográfusok. Az Ipoly itt több helyütt is szabályozatlanul meanderezik, lenyűgöző vízi élővilágnak biztosítva életteret. Az anyaországi oldalon ezt a gazdagságot igyekszik bemutatni a Duna–Ipoly Nemzeti Park a védetté nyilvánított területeken. Az ipolyszögi égerláp valódi vízimadár-paradicsom gémekkel, kócsagokkal, fekete gólyákkal, míg Dejtárnál és Ipolyvecénél a folyót kísérő homokpuszták madarai, a rigók és poszáták akadnak fenn a madárfogó hálókon, hogy aztán gyűrűvel a lábukon folytassák életüket. Az ártéri réteken szürke marhák legelésznek Drégelypalánktól Balassagyarmatig. A két település neve a magyar történelemkönyvek önfeláldozás című fejezetében is jól cseng, hiszen míg Drégely várában Szondiék adták életüket a hazáért, addig Balassagyarmat kiérdemelte a legbátrabb város titulust, mivel 1919-ben a város lakossága kiverte a cseh megszállókat.
A folyó túloldalán is hasonló a természeti kép: az Ipolyt széles árterek kísérik, melyekből merészen emelkednek ki a Korponai-dombság 400-500 méteres ormai. A táj különlegessége abban is rejlik, hogy itt 5 kilométeres sétával el lehet jutni a folyóparti síkvidéktől a bükkös hegytetőkig. Itt a mezőgazdaság jelenti a jelent, azon belül is a borászkodás, melynek központja Ipolynyék. Az ipolynyéki szőlődombok felett emelkedő Őrhegyről letekintve rajzolódik ki leginkább a táj földrajzi egysége. És míg Ipolynyéket nevezhetjük ezen oldal gazdasági központjának, a szellemi mindenképpen a szomszédos Ipolybalog, ahol 1304-ben pár éjszakán keresztül őrizték a Szent Koronát is.
Két faluval odébb, Ipolyhídvégen is érdemes megállni, hisz a helyiek megunva a politikai impotenciát, maguk vették kezükbe a dolgok intézését, és a túloldali Drégelypalánkkal közösen hidat építettek az Ipolyon, ami kapcsolatot teremt az anyaországi és az elszakított falu közt. Csak remélni tudjuk, hogy nemcsak a Hazajáró, hanem a tátrai síelésbe vagy a fátrai gyalogtúrára tartók is felfedezik maguknak Gömörország, Palócföld, vagy az Alsó-Garam mente értékeit.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/11. számában.
