„Fegyverre!” A jarkováci éj

Szenttamás harmadik sikertelen ostromát követően a Bácskában részünkről nem került sor komolyabb vállalkozásokra, de a Bánságban igen, ahol a honvédek arra törekedtek, hogy felszámolják a rác felkelők, határőrök és szerviánusok táborait.

A bánsági csapatok parancsnokságát ismét átvevő eleméri és ittebei Kiss Ernő vezérőrnagy újabb támadás mellett döntött, ám a december 5-i vállalkozás kudarcot vallott Tomasevác alatt. Erre a táborkar egy kombinált hadműveletet dolgozott ki: a kisebb rác táborok felszámolása után a nagybecskereki és a Damjanich János ezredes vezette fehértemplomi hadosztály együtt rohanja meg Tomasevácot. December 10-én Damjanich kettéosztotta hadosztályát, saját hadoszlopával elfoglalta Károlyfalvát, majd a gyergyószentmiklósi Gergely János őrnagy-féle kisebb különítmény segítségére sietett, amely Alibunár ellen vonult és együtt kiszorították onnan a rácokat, akik Tomasevác és Pancsova felé iszkoltak. A honvédek zsákmánya 2 löveg, 9 mozsár és 300 puska volt, az út pedig megnyílt Tomasevác felé.

December 13-án Damjanich 3223 főből és 14–16 lövegből álló oszlopa Jarkovácig nyomult, de további támadását felfüggesztette, mert a Berzava feletti hadihíd még nem készült el. A farkasordító hidegben csapatai is kifáradtak, így Jarkovácon és Margilicán maradt, Kiss tábornok pedig Bótoson pihentette embereit, hogy két nap múlva meginduljon Tomasevác elfoglalására.

A honvédek egy részét saját szállásadói verték agyon, mire a legénység pánikba esett. A hidegvérű Damjanich néhány erélyes és rámenős tiszt – Földváry Károly és Kiss Pál őrnagy, Aschermann Ferenc, Czillich Ede és gróf Leiningen-Westerburg Károly százados – segítségével csoportokat szervezett, amelyek sikerrel törtek ki a gyűrűből. A falu határában rendezték kötelékeiket és a rác ármánytól feldühödve, kikergették Jarckovácról Knićanin csapatait. A honvédek felgyújtották a házakat és a lakosoknak sem irgalmaztak. A vérfürdőben a rácok 460–1500 halottat és 200–1500 sebesültet, míg a honvédek 20–300 halottat, 45–120 sebesültet és 2 ágyút vesztettek.

A kikergetett rácok nem tudtak Tomasevác felé húzódni, hanem Pancsova felé vették az irányt, így a december 15-én indított támadás eredményeként Kiss elfoglalta az üres tábort. Sikerüket kihasználatlanul hagyták, pedig esélyük volt arra, hogy Pancsovát elfoglalva a rácok bánsági ellenállását teljesen felszámolják.

Leiningen gróf naplójában így vallott a kezdeti káoszról: „Damjanich, Kiss őrnagy, a vörössipkások parancsnoka meg én egy szobában háltunk, alvás előtt sokat beszéltünk a holnapi győzelemről, egyszerre csak, úgy fél négy lehetett, azt dörgi Damjanich óriás hangja: ´Fegyverre!´ Fel voltam öltözve, és így elsők közt künn termettem a téren, hol éppen három századom sorakozott. De már a házakból mindenfelől felénk fütyültek a golyók, és ez különösen a lovasságot, mely természetesen sehol sem talált fedezéket, nagy zavarba hozta. Mihelyt három századom együtt volt, gyorsan előrenyomultam, hogy a netán betört ellenséget elűzzem. Két századomat más-más utcába küldtem, harmadikkal meg ismét más utcába siettem előre. Itt sűrű embertömeget vettem észre magam előtt, de nem tudtam, ellenség-e vagy barát. Kiáltásomra Állj, ki vagy, tiszta Magyar hangzott vissza, mire továbbnyomultam de hetven-nyolcvan lépésnyiről gyorsan egymás után kétszer reánk sütötték puskáikat. Embereim, kik közül, szinte hihetetlen, csak egy sebesült meg az áruló gazemberek által, az is csak könnyen, már vissza akartak fordulni, de én fölkiáltottam: ´Ne félj, magyar, szuronyt szegezz, rajta´, és annyira számíthattam legényeimre, hogy ők lövés nélkül követtek, és a gazembereket megszalasztották. Itt egyszerre azt jelentik, hogy még hat ágyúnk ott áll a téren, és nem tud átjutni a hídon. A század vezetését egy hadnagyra bíztam, és visszamentem néhány katonámtól kísérve (…)

– Ez éjjel fülünk volt a legjobb tanácsadónk, és mivel hallottuk, hogy jobbszárnyunkon szakadatlanul folyik az ütközet, sőt kissé távolodik, azt következtettük, hogy Kiss őrnagy vörössipkásaival kemény útját állja az ellenségnek. Ezért elhatároztuk, hogy ne erőszakoljuk tovább a visszavonulást a hídon át, hanem egy másik utcán törünk ki a szabadba. Miután egypárszor lőttünk kartáccsal, az ágyúkat gyorsan elindította két oldalukon a gyalogság sűrű sorfala, hogy a fogatokban ne essék kár. Bár folytonos golyózáporban, mégis szerencsésen eljutottunk az utca végéig, de itt már oly heves tüzeléssel fogadtak, hogy minden megakadt. Előugrottam, (…) s kiabáltam: ´Ni, hogy szalad a rác´, és oly könnyű az embereket elámítani, hogy katonáink szuronyt szegezve előretörtek, a még éppen nem szaladó ellenséget a legközelebbi árkokból kiűzték, és onnét oly erős tüzelést kezdtek, hogy a rácok vad futásban menekültek. Mihelyt a szabadba értünk, még néhány pillanat előtt gyáva legénységre nem lehetett ráismerni, és meg kell vallanom, engem is friss bátorság szállott meg.”

Hoffmann Arnold munkájában olvashatjuk az alábbiakat:

A megvadult nyergeletlen lovak össze-vissza való száguldozása tetőzi a zavart és közben-közben eldördülnek a rejtett helyekből lövöldöző szerbek csoporttüzei. Ezen iszonyú órában sikerűlt Kiss Pál őrnagynak a maga vörössapkásait maga köré gyűjteni és szuronynyal meg fegyvertusával dolgozva érik el végre derék honvédeink a falu déli kijáratát, míg ugyanakkor Damjanich a többi csapatokkal a falu északi oldalára menekül és a Berzaván áthaladva húzódik ki a szabadba. De alig köszöntött be a viradat (sic!) és nyomban megkezdődött a megtorlás véres munkája. Észak és dél felől hatoltak be a faluba most már rendezett csapataink és félretéve minden kíméletet, fizették vissza az élvezett vendégszeretetet. 800–900 szerb hulla borította el az utcákat és tereket és nagy azoknak száma, kik a felbőszült honvédek által felgyújtott község lángjaiban találták vesztöket.”