Falevelek hullása és ropogása a Börzsönyben
Itt van az ősz, itt van újra. Ilyentájt lehet a legjobban élvezni a természet kiegyensúlyozott harmóniáját, miközben az emberfia a túrabakancsával masszírozza az adott hegység testét.
A tisztelt olvasót eme élményszösszenetben elviszem anyaországunk egyik legpompásabb vidékére, ahol kiváló túraszeánszt lehet végigvinni. Elkövetkezendő sorok a Börzsönyről fognak szólni és az ott megszervezett Hazajáró Honismereti és Turista Egylet túrák egyikéről.
Már nyakig benne vagyunk az októberben. Ilyenkor már érezni lehet az őszi évszak egyre hidegebb leheletét, de a Börzsöny Vándortúra kifejezetten fenséges időben lett megszervezve. Kegyesek voltak hozzánk az égiek. Bár az ilyenkor megszokott csípős reggel fogadott minket még a szendehelyi tájháznál, de a nap túlnyomó részében simogatóan sütött a nap. A szokásos pacsizás és regisztráció után jól jött a házipálinka folyékony áldása. Turbófokozatba kapcsolta a testet, hogy bírja az egész napos tempót. Kellett is ide ám a kraft, közel 30 kilométer és 735 méteres szintemelkedés várt ránk.
Szendehely az egyik legfiatalabb nógrádi település, melyet 1753-ban Berkenyéről a jobb élet reményében érkezett sváb családok alapítottak. A tájház, ahonnan aztán indult a felfedezés, egy nagyon hangulatos miliővel bírt.
Az első ellenőrző pont a Nagy-Kő-hegynél volt megejtve, ahol Jakab Sanyi milliót érő mosolya és Rosko János barátunk jókedve várt minket, na meg egy patentos panoráma. Mondtam is magamba odafelé, ezekért a megtett kilométerekért kijár nekünk a pöpec kilátás. Egy kicsit leizzadva szemléltük az alattunk fekvő Szokolyai-medencét és a jobbra emelkedő Magas-Börzsönyt.
Az Aranyoskúti kilátóhelyhez eléggé kalandosan jutottunk el Gábor túratársammal. Az Irma-forrásig minden flottul ment, Gáborunk még egy fincsi eszpresszót is magába tolt, majd onnan totális csődöt mondott fejünkben az iránytű. Valahol Magyarkútnál elvesztettük a fonalat, majd azt vettük észre, Verőce jön velünk szembe.
Leállítottunk autót, útbaigazított, majd biztosra menve még egy helyit is letámadtunk, mondja meg már nekünk, hol a búsba is vagyunk. Aztán valami mezőn átvonulva és szöges kerítésen átverekedve magunkat nagy nehezen megérkeztünk a második ellenőrzőpontunkhoz.
Pár zsíroskenyér még maradt nekünk, így azt magunkba tunkoltuk, lőttünk itt is jóféle panorámafotókat, majd innen gyalogoltunk a Fenyves-hegy irányába, ahol az utolsó ellenőrzőpont volt megadva. Odafelé most már a terv szerint Verőcére is belábtangóztunk. Követve az útvonalleírást kivételesen nem tévedtünk el, így a harmadik pecsétünket is kikérhettük.
Míg az előző túrán a Visegrádi-hegységből, most szemből, a börzsönyi oldalról csodálhattuk a Dunakanyar báját, miközben így a nap végére lehetett érezni az elmúlás pillanatát, a természet leheletét, kinek teste hosszú téli nyugovóra tér.
Az utolsók között érkeztünk vissza a szendehelyi tájházhoz. Kenyeres Osziék még hagytak nekünk melegételt, így jóllakva zártuk a napot. Az emléklapot és kitűzőt itt is kiérdemeltük.
Még napnyugta előtt sikerült hazaindulnunk. Testünk kellőképpen átmozgatva, lelkünk kisimítva. A lehető legjobb formában vonultunk hétfőn csatába, a mindennapi teendők káoszába.
