Fa Nándor a Magyar7-nek: Az Istennel való beszélgetés elkerülhetetlen az óceánon
Élő legenda. A vitorlázás legsikeresebb magyar képviselője, aki ötször hajózta körül a Földet, ebből háromszor szóló földkerülő versenyen. Fa Nándor tett látogatást a Mathias Corvinus Collegium dunaszerdahelyi központjában. A világ egyik legismertebb magyarja tízszer szelte át az Egyenlítőt és hétszer kelt át az Atlanti-óceánon, megkerülte a szeszélyes időjárása miatt rettegett Horn-fokot is. Több bajtársát veszítette el útjai során, volt, hogy az ő élete is egy hajszálon függött. Hogy miként alakíthatja a vízen töltött idő és az egyedüllét az ember lelkét, személyiségét, s hogy mindehhez mennyire fontos a hit, vagy éppen a szerencse? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk vele.
Amikor így mutatják be önt, ahogy mi is néhány sorral feljebb, élő legendaként, akire a nemzet, illetve a hajós társadalom is büszke, még mindig megérinti, esetleg meghatja?
Ha valaki tudja, hogy nem vagyok legenda, az én vagyok. És nem is akarok az lenni, viszont tudomásul veszem, hogy más esetleg így gondolja, így látja. Elfogadom, ezzel úgy élek együtt, hogy nem értelmezem a magam számára.
Azért is kérdeztem, mert a könyvéből kitűnik, ön tökéletesen tisztában van a képességeivel és készségeivel, illetve azzal, hogy eredményeit leginkább önmagának köszönheti, ugyanakkor nem szívesen ünnepelteti magát.
Hogy én nem az a Fa Nándi vagyok, akinek a világ lát, akinek a média beállít, hanem az vagyok, aki vagyok és ettől kezdve próbáltam magam megkímélni azoktól a hatásoktól, amelyek ettől eltérítettek volna. Mert ilyen a világ, ilyen a média, felismertem, hogy ez nem az én értékemet növelte, hanem a média működéséről, hatásáról szól, hogy képes úgy odadörgölni valamit, valakit a többiek orra alá, hogy akár akarják, akár nem, megismerik. Ennek volt a következménye, hogy engem megismertek sok helyen a világban, de ezt a helyén kell kezelni. Számomra mindig a feladat volt az elsődleges.
Továbbra is a könyvéből kiindulva, kronológiai sorrendben haladjunk… Mélységes hálával beszél szüleiről. Mi mindent kapott tőlük útravalóul?
Anyámtól, apámtól különböző módon, de mindent megkaptam. Apámtól a fizikai alkatomat, amiben nagyon sok minden benne van, a hideg-, a fájdalomtűrés, a képességek, egy nagy halmaz sztoicizmus is tőle jött, aztán az egyéb más képességeket, készségeket, amelyekkel rendelkezem, azt anyámtól kaptam. A kézügyesség, a jó látás, azok az ösztönös képességek, amikkel én egy szerkezeten megérzem az erők mozgását, az erők hatását és úgy vagyok képes megtervezni egy hajó belső szerkezetét, hogy tudom, hogyan kell egy bordának, egy falnak, egy pontnak lennie a szerkezetben, hogy ne legyenek törési vonalak, törési pontok. Apámmal nem kommunikáltunk, ő egy hadifogságban megfáradt ember volt, az ő genetikája itt van bennem, de verbálisan szinte semmit nem adott, anyám viszont mindent. Hihetetlen mennyiségű egyszerű, hétköznapi bölcsességet kaptam anyámtól, én maradtam mellette a legtovább. Érdekes, hogy az ember nagyon sok példabeszédet, információt hall idősebb emberektől, ezek nagy részét viszont elereszti a füle mellett. Nekem meg egy nagyon érdekes élmény volt, hogy az óceán kellős közepén nyugalmas, vagy éppen nagyon extrém pillanatokban előjöttek ezek a mondatok, amiket anyám valamikor valamilyen szituációkban mondott. Egészen másként értékeltem ott és akkor ezeket a gondolatokat.
Segítették tehát ezek a felbukkanó emlékek…
Nagyon is. A létemet, a lényemet meghatározták ezek a gondolatok. Egyre jobban, ahogy tudatosult bennem, hogy ezek a mondatok bizony nagyon mélyen ott vannak és dolgoznak. Anyám elmondott egy egyszerű igazságot és negyven évvel később rájövök, hogy aszerint éltem, hogy tudtam volna róla. Például egyszer ilyet mondott: ,,Fiam, a másét ne akard, de a magadét ne hagyd.” Ennyi.
Azért is járom most az MCC bázisokat, és azért szeretek fiatalokkal találkozni, mert magamról tudom, hogy azok a mondatok, amiket az ember ott „elpuffant”, megmaradnak egy életen át. Ezért fontos, hogy az az ember, aki tud pozitív dolgot közvetíteni, az tegye meg. Nincs küldetéstudatom, félre ne értsen, de azzal tisztában vagyok, hogy a gyerekeknek nagyon sokat ad, ha hiteles felnőttek ilyen varázsigéket mondanak nekik.
A mai gyerekeknek meg aztán különösen, és ha jól tudom, határozott véleménye van a mai fiatal generációról is, igaz?
Van határozott véleményem, de nagyon sokszor felülbírálom. Van ugyanis egy sztereotip vélemény, ami erről a mobilos, kompjúterezős generációról kialakult bennünk, de a személyes találkozások alkalmával meg kiderül, hogy ezek a gyerekek nem olyanok. Nem feltétlenül olyanok. Lehet, hogy lehajolva nyomkodja a telefonját, de mégis, perifériálisan felszippantja a világot maga körül. Azt tapasztalom a beszélgetésekből, hogy ezek a gyerekek felszippantanak gondolatokat, érzelmeket, helyenként egy képet, egy elejtett szót és hasznosul náluk. Nem látom annyira drámainak a mai fiatalság állapotát, mint amilyennek a tudósok, aggódók lefestik. Azt látom, hogy a mai gyerekek tehetségüknek megfelelően hasznosulnak a társadalomban. Érdekes dolog ezt így, felnőtt fejjel megfigyelni.
Azt írja, a 17-27 éves kora közötti évtized volt élete legmeghatározóbb időszaka. Miért? Mi történt abban az évtizedben?
Én ez alatt az időszak alatt egy kis, de nagyon markáns közösséghez tartoztam, a kajak-kenus csapathoz. Különböző családi háttérből érkezett fiatalok, akik a nap nagy részét együtt töltötték, és nem tudták elképzelni egymás nélkül az életüket. Amikor aztán abbahagytam a kenut, részben azért, mert a legjobb barátom, akivel együtt kenuztunk autóbalesetben meghalt, valahogy kiüresedett az egész addigi életterem és a társaság is kezdett széthullani. Én ottragadtam, mert a klubban én voltam a hajóépítő és a Gál Józsi barátommal tartottam a kapcsolatot, aki akkor Budapestre járt egyetemre, de megmaradt a baráti kapcsolatunk, így vele valósult meg a Szent Jupát útja (Fa Nándor és Gál József első Föld körüli útja a Szent Jupát vitorlás fedélzetén 1985-ben – a szerk. megj.). Az „egyedfejlődésemet” tekintve a másik fontos időszak ez a kétéves út volt, mert akkor szembesültünk a világgal.
,,Romlatlan, romantikus srácok voltunk, szinte mindenre nyitottak, ugyanakkor kellően tapasztaltak, vagányak és elszántak.” Így emlékszik vissza az első óceáni útjukra Gál Józsi barátjával, amit a Szent Jupáttal tettek meg. Mit várt ettől a Föld körüli úttól és mit kapott? Összhangban volt a kettő?
Volt egy hatalmas elvárás bennünk: megismerni az óceánt. Én nem akartam disszidálni Magyarországról, de hogy idegen kultúrákat, meg az óceánt meg lehessen ismerni és mindezeken keresztül önmagamat is, ez nagyon vonzott. Aztán nem pontosan azt kaptuk, amit vártunk, de muníciót kaptunk bőven. Olyan emberi kapcsolatokkal lettem gazdagabb, olyan tartalmakkal, üzenetekkel töltöttek meg, amikből egy életen át meríthettem. Például egy magyar ember Sydney-ben megalapította a Szent Jupát-kört, még mielőtt ott kikötöttünk volna. Egy disszidens magyar gróf volt, dúsgazdag építési nagyvállalkozó, vitorlázó. Tudták, hogy megyünk, és úgy gondolták, hogy ez a két srác, akik ezzel a lélekvesztővel mennek, megérdemlik, hogy gondjukat viseljék. Ez a gróf mindjárt az elején azt mondta nekünk: ,,Fiúk, én bármiben segítek nektek, akármi kell, egy telefon, szóltok, de én egy elfoglalt ember vagyok, engem ok nélkül ne hívjatok!” Ez úgy bennem maradt, mert ő így élt. Ezzel az egy mondatával lett örökérvényű az életemben, de aztán később még intézett hozzám sok bölcsességet. Amikor hajótervezést tanulni mentem vissza Sydney-be, az ő hajójában laktam. Van még sok olyan ember, akik hasonlóan nagy hatást gyakorolt rám. Tényleg, az ember olyan, mint a gyurma, nem mindegy, ki nyúl hozzá, hogy torzó lesz-e belőle, vagy egy gyönyörű alkotás.
Az emberi kapcsolatok mellett az ember hite milyen szerepet játszik a vízen?
Hát, most akkor mélyre megyünk? Száz százalékos a hit jelentősége, de tisztázzuk, hogy miről beszélünk. Ha hitről beszélünk, nem az egyházról beszélünk, hanem arról a hitről, ami a saját képességeinkből lerakódik az agyunkban és épít bennünket. Hogy ennek mennyi köze van a transzcendenshez, azt mindenki döntse el maga, de egyébként a transzcendenst nem lehet kikerülni, ha hitről van szó.
A hit az már individuális, egyszemélyes, az rólam szól, azt magamnak tudom felépíteni, vagy lerombolni. Ha jól csinálom, épít és erőt ad és megbékélést is, amivel az ember az öregedést, a képességek elvesztését elviseli, sőt, természetesnek veszi. Kereszténynek nevelt minket anyánk, templomba jártunk, de aztán tinédzser fejjel nekiszegeztük a kérdéseinket, és sírva azt mondta: ,,Fiam, hinni kell valamiben, mert másképp ezt a borzalmat nem lehet kibírni.” Ez is egy olyan igazsága, amely megkérdőjelezhetetlen számomra. A hit tehát az én belső énem, az egyház, a vallás, a kultúrám része, és a társadalmat lenne hivatott többé tenni. Tisztán látszik, ahogy az egyház szerepe gyengül, úgy öljük egymást halomra.
Mi a helyzet a szerencsével? Kell a szerencse az óceánon? Szerencsésnek tartja magát?
A szerencse racionális megközelítése az ötven-ötven. Van egy keresztút, egy döntés, erre megyek, vagy arra. Hogy az ember egy-egy válaszút kijelölésénél jobbra vagy balra megy, ott van jelentősége a szerencsének és a sorsszerűségnek is. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem hiszek a sorsszerűségben, mégis belebotlok sokszor, hogy de igenis, van! Ezt odateszem a pár megismerhetetlen dolog mellé, hogy nem hiszek benne, mert az érzékszerveimmel nem közelíthető meg, a rációmmal sem, és mégis van.
A bajtársai elvesztésével hogyan tudott megbirkózni, vagy hogyan tudta azt elfogadni?
Ez egy ostoba akarat, hogy feldolgozzam, egy hiátus keletkezik, egy darabka eltűnt az életemből és egyébként nem csak halállal tud ilyen keletkezni. Élő emberek is tűntek el így mellőlem, de tudomásul veszem, ezen sincs mit feldolgozni.
Mi a legfőbb különbség a szárazföldi és a vízi Fa Nándor között?
Szellemileg azt gondolom, semmi. Mondom ezt annak ellenére, hogy tudom, amikor kimegyek az óceánra egyedül, körülbelül egy hét az, amíg lekopik rólam minden, ami a civilizációhoz köt, és előjön belőlem a természeti lény. Ez a természeti lény viszont nem feltétlenül azonos a civilizált Fa Nándival. Alapvetően szárazföldi lények vagyunk, alapvetően társadalmi lények vagyunk, családtagok vagyunk, hogy ebből mit tart meg az ember, mit tart fontosnak, az ő egyéni kultúrájának a része. Kint az óceánon egy-két hét után egy természeti lény vagyok, a pillanatban élek, nincs múlt, nincs jövő, a pillanatban kell, hogy megfeleljek mindig mindennek. Teljes mértékben a jelenben vagyok, szeretem ezt az állapotot, annak ellenére, hogy tudom, már nem sokszor lesz benne részem, de az egyedüllét olyan mértékben határozza meg az ember gondolkodását és lényét, amilyen mértékben semmi semmilyen körülmények között. Egy idő után eggyé válok a természettel.
Megjelent a Magyar7 2023/46.számában.
