Ezerarcú, érintetlen erdélyi bérceken – VIDEÓKKAL
A Morgó, vagy más néven Kecskeláb elkeskenyedő gerincére emelkedünk, lassan a felhőhatárba érünk. A köd különös játékot űz velünk: néha előkerülnek a szemközti gerincek, aztán egy pillanat múlva már se hírük, se hamvuk.
Az igazi feketeleves magán a Toronyága csúcsán vár ránk kiadós eső formájában. Mégsem csüggedünk, a kitűzött célunkat teljesítettük, itt állunk az 1930 méter magas csúcson, ahogyan itt állt Soós Bernát Zoltán is 1944-ben. Benyomásait meg is örökítette az utókor számára: „A lélek örvend itt, a lélek sejti meg a hegyek merész vonalaiban, az erdők fenségében, a napsugárban a fölénk atyai szeretettel hajló végtelen Jóságot és Szeretetet. A lélek eme öntudatra ébredése valósággal csodát visz végbe az embereken. A fáradt, fásult városlakók arca megnemesedik, megszépül. Lehull róluk a mindennapi élet rabbilincse, s boldogan eszmélnek föl jobbik énükre: a lélekre.”
Aztán másnap a Sárkány csúcsán már verőfényes napsütésben éltük újra ezt a csodát, és tekintettünk szét a Borsa forrásvidékén. Kevés tájban áll olyan éles kontrasztban egymással az érintetlen természeti környezet és a bányászat ütötte tájsebek, mint a Visói-havasok északkeleti csücskében. Gátszakadással fenyegető zagytározók, ciánszennyezett patakok, fantomblokkok, szeméthegyek, elhanyagolt külszíni fejtések tanúskodnak az egykori ércbányászatról, amelyet az osztályharcos proletárdiktatúra hősei járattak leginkább csúcsra.
Egy szinttel feljebb, a transzhumansz pásztorkodás utolsó képviselői terelgetik nyájaikat a szovjet éra alatt tiltott, ma is sok helyütt csak engedéllyel járható gerinceken.
Éppen ez az évszázados peremhelyzet, a nehéz megközelíthetőség és zártság őrizte meg a Visói-havasokat annak, ami: Közép-Kelet-Európa egyik legérintetlenebb vadonjának. Ide álmodtak téli olimpiát elődeink, aztán végül maradt a bányászat, és maradtak azok a magyarok, akiknek éppen a turizmus és a természet rehabilitációja utáni Máramaros lehet a kitörési pont.
Ahol a Csiszla-patak a Visóba ér, lassan éledezik romjaiból Borsabánya. Madártávlatból csodás havasi környezetben, a Toronyága és a Sárkány tömbjeinek ölelésében próbálja kiheverni az elmúlt évtizedek túlhajszolt bányászatát.
Lassan gyógyulnak a tájsebek, s tisztul patakjaiból a cián. Nemesérceit, aranyát már évszázadok óta bányászták, a 18. században cipszerek és tótok is érkeztek bányái művelésére, de népessége sűrűn váltakozott: amikor hanyatlott a bányászat, sokan elmentek, amikor újra felvirágozott, megint sokan jöttek.
Legutóbb a román kommunizmus hozta magával a tömegeket és a tömbházakat a máramarosi Eldorádóba, de az elmúlt évtizedekben lehanyatlott, majd 2006-ban meg is szűnt a bányászat Borsabányán. Magyar közösség ma is él a városban... Iskola és templom. Nem lehet elégszer elmondani. Itt meg kell becsülni minden egyes magyarul leírt és kimondott mondatot, szót és a legapróbb betűt is, amely mind a megmaradást szolgálja.
Érintetlen tájakkal a Radnai-havasok déli oldalán, Beszterce-Naszódban is találkoztunk, ahol már a következő filmünket készítettük 2019 májusában. A Borgói-havasok még mindig viszonylag feltáratlan, háborítatlan vidékét jártuk be, amely mintha csak a tömegturizmust megunó túrázókra várna!
A forgalmas kárpáti átjáróról, a Borgói-hágóból ereszkedtünk le az Ilva és a Les völgyébe, majd meghódítottuk a hegység legmagasabb pontját, a Nagy-Henyét. Besztercevidéket, az egykori szász universitas észak-erdélyi szigetét az 1876-os megyerendezés idején egyesítették a román határőrvidék központjával, Naszóddal, létrehozva a Magyar Királyság egyik leghegyesebb vármegyéjét.
Ma már sem vármegye, sem szász nincs, de itt vannak még azok a magyarok, akik őrzik Árpád vezér, Károly Róbert, Mátyás király és Bem apó emlékét! Mert Árpád népének egy része is itt, a Kárpátoknak ezen a lealacsonyodó részén látta meg először ősei földjét. A hágó később is az ezeréves Magyarország egyik fontos, élénk forgalmú átjárója lett, ahol békés kereskedők vagy éppen ellenséges hadak is előszeretettel jártak-keltek.
Beszterce-Naszód erős „magyar szigeteit” a Mezőség keleti szélén, a Sajó völgyében találhatjuk. Központjuk az a Beszterce, ahova a tatár pusztítások után telepítettek királyaink szászokat. Miután szabad királyi város lett, szépen fejlődött és mivel a történeti Moldva és Erdély határán fekszik, a kereskedelemből alaposan meggazdagodott. A 20. század elején még a szászok voltak többségben, ám miután elűzték őket, ma a nyolcvanezressé duzzasztott városnak 90 százaléka román, alig 7 százaléka magyar, míg a németeknek már csak a hamvai és épített örökségei maradtak.
A város nemzetiségeit a templomok is meghatározzák. Míg a szászok főként evangélikusok voltak, a magyarok a római-katolikus és református templomba jártak; ma a legerősebb magyar közösségük a reformátusoknak van. A besztercei magyar élet másik fellegvára, Beszterce-Naszód megye magyar kulturális központja, a Magyar-ház, ami a fiatalok közösségi teréül is szolgál.
Itt a szórványlét minden bánatával és örömével találkoztunk: miközben aggódva intettünk búcsút egy lassan múltba vesző magyar világnak, azért alkalmunk volt kezet rázni a reményt keltő jövendővel is.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/38. számában.
