Évadzáró túrák napnyugattól napkeletig
1979 őszén Rockenbauer Pál és csapata másfélmillió lépés megtétele és a vidéki Magyarország kincseinek bemutatása után az Országos Kék Túra akkori végpontjára, Velembe érkezett. Tábortüzet gyújtottak, elhangzott az epilógus, majd nagyot sóhajtva az Írott-kő felé tekintettek, amelyet akkor a vasfüggöny miatt nem kereshettek fel. A Másfélmillió lépés Magyarországon azóta kultuszfilm lett, Rockenbauer Pál nevét pedig a Dél-dunántúli Kéktúra őrzi, amely éppen az Írott-kő kilátóját és Szekszárdot köti össze.
A Hazajáró kiválasztott hát egy szép májusi hétvégét és Rockenbauer Pál emléke előtt is adózva bejárta a Kőszegi-hegységet, hogy immár a teljes hegységet bemutassa. Mert azt sokan hajlamosak figyelmen kívül hagyni, hogy maga a Kőszegi-hegység nem ér véget az országhatáron, hanem folytatódik a trianoni határ őrvidéki oldalán is. Így kézen fekvő volt, hogy a túloldali látványosságokat, mint például a lékai és városzalónaki várat, vagy éppen az óhodászi lombkorona tanösvényt is bejárjuk a film kedvéért. Ezredévünk odaát is lépten-nyomon szembejött velünk, még ha magyarul már csak az ott dolgozó gipszkartonozó brigádok és a pincérek beszélnek.
És ha már a nyugati gyepűt jártuk, egy év multán visszatértünk a Muravidékre is, hogy egy újabb résszel be is fejezzük a Hazajáró szlovéniai kalandozásait. Egy tavasszal előbb Lendváról az Őrségig jártuk be a Muravidéket, most pedig az Őrségből indulva, a Vendvidéki-dombság és Muraszombat érintésével jutottunk vissza a Lendva feletti szőlőhegyre. Akkor még 8000 itt élő magyarról szólt a fáma, ez a szám a 2013-as becslések szerint 4000-re csökkent.
Becslésről beszélünk, mert Szlovéniában nem tartottak hivatalos népszámlálást. Az okok keresését most hagyjuk másokra, és a negatív tendenciák ellenére inkább keressük a pozitív üzeneteket – Muravidéken is. Itt van mindjárt Kercaszomor, ahol 1920-ban egész különösen vélekedtek a trianoni békediktátumról: a falu lakossága egész egyszerűen kiverte a délszláv csapatokat. A diadal nem volt hosszú életű, mert az erősítést kapó megszállók visszaszorították a kercai határőröket, a felkelésben részt vevő szomoróciakat pedig bebörtönözték.
A Határmegállapító Bizottság a felkelés hatására mégis úgy döntött, hogy az elrabolt Szomoróc 1922-ben visszatérhet a hazához. Az „Őrség nemes őrtállóinak” hazaszeretete 2008-ban méltán érdemelte ki a „Legbátrabb Község – Communitas Fortissima” címet. Kercaszomor központjában Szervátiusz István emlékműve emlékeztet az eseményekre. Felirata nemcsak korunknak intő példa, hanem egyben a múlt kritikája is: „mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni, amikor lehetne, nagy vétek”. Bár több Kercaszomor vagy Balassagyarmat lett volna annak idején…
A nyugati gyepű lajstromba vétele után keletre indultunk a Hazajáró második évadának búcsúepizódjáért, immár hagyományosan a csíksomlyói pünkösdi búcsúba. Csík előtt azért még betértünk a Belényesi-medencébe, hogy számba vegyük annak magyar reliktumfalvait és természeti kincseit. Mielőtt a Fekete-Kőrös a Borzi-szorosnál elhagyná a Belényesi-medencét, Belényesújlak határában szépen megkerül egy kopár hegyet. Ez a hegy a Pontoskő. Éppen arra való, hogy felmásszon rá az ember, és végigtekintsen az alant elterülő Belényesi-medencén. Innen többféle szempontból is szemügyre lehet venni a tájat. Egyrészt földrajzilag, ugyanis a medence és a környező bihari hegyek innen remekül megmutatják magukat. De történelmi szemszögből is vizsgálhatjuk a vidéket, amelynek magyar népén próbált már eret vágni a rác, de Belényesnél Thököly megfutamította őket. A török is gyakran feldúlta a tájat, mégis a románok öldöklései hagyták itt a legmélyebb nyomokat. 1919-ről Kőröstárkány és Kisnyégerfalva, 1944-ről Magyarremete tudna mesélni, de nem teszi. Méltón emlékezik, és inkább az útkereső jelenről, a jövőbe vetett reményről mesél. A Hazajáró pedig szívest-örömest tolmácsolja, hogyan szolgálja a turizmus, mint kitörési pont egyrészt a megélhetést, másrészt a megmaradást.
A csíksomlyói búcsút illik gyalogos zarándokként megközelíteni. Ezért hát a legautentikusabb helyszínen, a Csíkot és Udvarhelyszéket elválasztó Tolvajos-hágón kezdtük meg 2013-as zarándoklatunkat. (A legenda szerint 1567 pünkösd szombatján János Zsigmond nagy sereggel igyekezett Csíkba, hogy érvényt szerezzen akaratának, ám a katolikusok István gyergyóalfalusi plébános vezetésével a Tolvajos-tetőn nagy csatában megállították és legyőzték seregét.
A hagyomány szerint e győzelem emlékére rendezik meg minden évben a pünkösdi búcsút.) A Csíkba ereszkedés azonban túl egyszerű lett volna, ezért jó turista módjára még végigjártuk a Dél-Hargita gerincét. Szemben a sokak által is jól ismert Madarasi-Hargita tömbjével, a Hargita déli folytatásában látszólag nincs semmi különös természeti, kulturális, történelmi látnivaló, vagy emlék, ami turisták tömegeit vonzaná oda. A Dél-Hargitának – vagy a Hermányi-hegységnek, ahogyan régen hívták – éppen ez a viszonylagos ismeretlenség a titka. A Tolvajos-tetőtől a Hatod-hágóig tartó vulkanikus vonulatban széles legelők és fenyvesek váltják egymást. A Karós-, Tekerő-, Talabor-, Édesvíz- és Hirtelen-pusztákra éppen így május közepén települnek fel az alcsíki falvakból a közbirtokosságok csordái, nyájai.
A puszták világa után a gerinc beereszkedik a Lucs-tőzeglápba, amely tulajdonképpen egy hajdani krátertó pusztulásával jött létre, igen sok növényritkaságnak otthont adva. Az utóvulkáni működés hívta életre a szomszédos Szentimrei Büdösfürdő üdülőtelepet, ahol kicsit gyógyítgattuk reumás bajainkat, majd felmásztunk a Dél-Hargita legmagasabb csúcsára, a Kakukk-hegyre, hogy onnan a Mitács-puszta érintésével ereszkedjünk be Csíkba. Csíkszentimrénél értük el a civilizációt (bár ilyen lenne mindenütt a civilizáció!), majd a szomszédos Csíkszentkirályon csatlakoztunk másnap hajnalban a keresztaljához, hogy velük érjük el a Somlyó nyergét, ahol véget ért a Hazajáró második évada. Hazafelé tartva persze már a következő évad epizódjain törtük a fejünket…
