Északkelet-Itália magyar emlékei nyomában - KÉPEKKEL
Északkelet-Itáliában, Velence közelében fekszik Treviso és Aquileia városa. Mindkét település élete szorosan kötődik a folyókhoz, csatornákhoz. A Venetói-síkságon az északi hegyekből számos folyó igyekszik az Adriai-tenger felé, Trevisót a Sile és a Botteniga érintik. Bármerre jártunk a városban, folyóba, csatornákba botlottunk. A bővizű csatornarendszer, s templomai, palotái okán ajánlják Treviso látnivalóit a „megtelt” Velence kiváltására.
Sok-sok híd keresztezi a vizeket, köztük a Dantéról elnevezett kőhíd. A város macskaköves utcáit járva szép paloták mellett haladtunk el, hangulatos hidacskákon keresztül, bolthajtások alatt; helyi lakosokkal találkozva, az olaszon kívül más idegen szót nemigen hallottunk. Sok fekete betelepülőt láthattunk, s kevés olasz babakocsis mamát, annál több fekete anyukát több gyerekkel.
A város már a római korban létezett Tarvisium néven. Amikor a Nyugat-római Birodalom megbukott, hanyatlásnak indult.
Attila hatalma alá hajtotta, később gót, bizánci, longobárd, frank, velencei, francia, osztrák uralom alá került. 1866-tól az Olasz Királyság része lett. Magyar szál, hogy Nagy Lajos királyunk 1356-ban – Velencével hadakozva Dalmáciáért – ostromolta Trevisót. A 20. század két háborújának is jelentős stratégiai pontja volt.
A város művészettörténetének meghatározó alakja Tommasso da Modena, eredeti nevén Tomaso Barisini (1326–1379) olasz festő, aki a 14. században Trevisóban sok alkotásával tette le kézjegyét. Modenai hölgyet vett feleségül, a szép nevű Caterina di Pietro da Nonantolát. A Művészeti Lexikon szerint a festő művészete: „Polgárias világú, csaknem novellisztikus szellemű stílusát a bolognai miniatűrművészet és a romagnai hatások érlelték.” Mások a műveiben Giotto realizmusára és gótikus szépségére ismertek rá. Jómagam is, dilettánsként, az ő hatását éreztem nagyszerű freskóit szemlélve.
Modena művei számos észak-olaszországi városban megtalálhatók, feltevések szerint Prágában, IV. Károly udvarában is dolgozhatott.
Gerevich Tibor, a 20. század első felének művészettörténésze egy tanulmányában Modenának tulajdonítja az úgynevezett nagyváradi freskótöredéket, ami Esztergomba került. A tudósok többféle felvetéssel éltek a leletről. Hadd idézzem az általam ismert és tisztelt Prokopp Mária véleményének egy kis részét az Ars Hungaricából (1974, 2. évfolyam 1-2. szám, 79. oldal): „Tommaso da Modena alakjai líraian expresszivek… A nagyváradi fej ezzel szemben klasszikus nyugalmú, megközelíthetetlenül zárt típust tár elénk. A lényegre szorítkozó, szobrászian tömör formanyelve idegen Tommaso da Modena érzékeny lélekábrázolásától.” Trevisóban a „festő szemüvegén keresztüli” városbejárást ajánlják. Az elnevezés arra utal, hogy ő festette meg valószínűleg az első szemüveges alakot.
A szép román-gótikus San Nicolò templombelső terében az Árpád-házi Boldog Margitot ábrázoló freskó után kutattunk.
Megtaláltuk a dominikánus ruhában szemből ábrázolt, ma már szentünket, kezében kereszt, illetve egy papírtekercs. Feje felett két angyal koronát tart, s lábainál egy kicsiny hívő térdel. Személye egyértelműen azonosítható, a felirat szerint: BEATA MARGARETA REGINA VNGARIE ORDINIS FRATRVM PREDICATORVM. Itt található Niccolò Boccassini emléktáblája is, aki magyarországi pápai legátus volt, később XI. Benedek pápa. A templom melletti kolostor kerengőjébe kedves hölgy vezetett be bennünket. Maximális bizalomról árulkodott, hogy magunkra hagyott a híres káptalanteremben, ahol Modena negyven – egy-egy dominikánus szerzetesről készített – freskója látható. Közöttük a már említett szemüveges barát.
Számunkra azonban érdekesebb volt, hogy magyar „résztvevői” is vannak az alkotássornak: az 1336-ban elhunyt Boldog Csáki Móric (egyes források szerint Csák), amint scriptoriumnál ül, ír és közben lapoz. A felirat: B. Fr. Mauritius de Provincia Hungarie… A másik: Agostino Casotti, zágrábi püspök, aki egy lapot vonalaz. A felirat: B. Fr. Augustinus de Tragurio de Provincia Hungarie… Modena nyomát követve meglátogattuk a San Vito- és Santa Lucia-templomot. Mindkettőben elbűvölőek a freskói.
Folytatódott a sor a San Catherina-templommal, ami Városi Múzeumként szolgál. Itt állították ki Modena híres Szent Ursula (Orsolya) ciklusát. A nagy méretű tablók alakmegformálásai szemet gyönyörködtetőek.
A 15–16. századi katedrálist – véleményem szerint – sajnos neoklasszikus homlokzattal látták el. Belsejében azonban Tiziano Angyali üdvözlete is látható. Számomra nagyobb élmény volt a 11–12. századi kripta, és a templom melletti keresztelőkápolna szép aránya. S még egy „modenai” templom: a San Francesco. A román-gótikus stílusú szent hely két híres olasz költő gyermekeinek sírját is rejti. Dante egyik fiáét, Pietróét, s Petrarca lányáét, Francescáét.
A Piazza dei Signorin, a főtéren lévő reneszánsz paloták napsütötte teraszain harsány gesztikulálással kávéztak a helyiek. Meg kell jegyeznem, hogy kávézásaink kevesebbe kerültek, mint idehaza. Kis téren, eldugva található a Mellek kútjának másolata, az eredeti múzeumi darab. A 16. századi alkotást a velencei fennhatóság a nép megnyerésére „üzemeltette”, mivel évente, neves alkalomkor, egyik melléből vörös, a másikból fehér bor folyt. A várost körülölelő fal maradványai megmaradtak, a régi kapuk közül a Szent Tamás-kapu a legszebb. Közelében nagy kiterjedésű piac működik hetente kétszer.
Eljutottunk a híres tenorról elnevezett Teatro del Monacóba egy koncertre.
A színház épülete kívülről nem sejteti belső, hagyományos szépségét. Előtte, a viszonylag szűk utcában buszmegálló van. Trevisóban a városfalon belül is nagy buszok közlekednek, időnként fantasztikus manőverezéssel, mivel az autók is járhatnak, parkolhatnak sok helyütt. Kihasználtuk a városi közlekedés adta lehetőségeket, s háromnapos bérletünkkel kényelmesen utazgattunk. Az azonban tény, hogy bár kiírták a menetrendet, a járművek néha a legváratlanabb pillanatban bukkantak fel, illetve ki is maradtak.
Treviso város híres szülötte volt a keleti gótok királya, Totila. Más helyi szülöttet keresve bukkantam Giovanni Comisso nevére.
1895-ben született, s itt is halt meg 1969-ben. Élete során bejárta Európát, Ázsia nagy részét, több ország újságának tudósítója volt. Részt vett a nagy háborúban a mérnök hadtest tagjaként. A caporettói vereség után Trevisón keresztül kellett visszavonulnia, ahonnan szüleit már evakuálták. Ezen emlékek nyomán írta meg a több kiadást megért A háború napjai című regényét. A borzalmak mellett akkor még az élet szépségeit is észrevette, hiszen így ír: „Az elhagyatott városom olyan szépséggel jelent meg, amelyet el sem tudtam volna képzelni.”
S pár szó a divatról; feltettem magamnak a kérdést, mivel az elmúlt évtizedekben többször jártam Itáliában: Hová tűntek a csinosan öltözött olasz nők?
Hűvös lévén mindenki a többnyire fekete, bordázott egyen dzsekit hordta. A legnyomasztóbb látvány számomra az volt, amikor fekete édesanya, fekete nadrágban, fekete dzsekiben, fekete babakocsiban, fekete kisbabáját fekete kezeslábasba öltöztetve tologatta. Autózva a vidéken egyre-másra szőlőültetvények mellett haladtunk el. Nem véletlenül: e környék a prosecco hazája. No, meg a tiramisué, bár erre több eredet-elmélet létezik.
Trevisóból kirándultunk Aquileiába, a világörökségi romvárosba és a bazilikába. A település több mint ezer évig őrizte patriarchátus szerepét. Itáliai tartózkodásunk egyetlen zuhogó esős napján jártuk végig az egykori borostyánút kezdetén/végén fekvő látnivalókat. Az Adriai-tengert (Aquileiát) és a Baltikumot összekötő kereskedelmi, hadi utat Kr. u. az 1. században kezdték megépíteni. Érintette Sopront (Scarbantia) és Szombathelyt (Savaria). A romváros a tengerbe ömlő Natissa partján terül el.
A Bazilika előtti téren vetítővásznon követhettük egy zarándoklat miséjét, de az esőben csak kevés hívő kuporgott a színes esernyők alatt. Amikor bejutottunk az egykori vallási központ szent helyére, megcsodálhattuk a 11–14. századi freskókat, s rögtön magyar vonatkozású „vadászatba” kezdtünk.
Az egyik emlék: a Bánk bánban megörökített Merániai Gertrúd testvérének, Merániai Bertholdnak – aki pátriárka volt itt – hagyomány szerinti sírköve. A vörös márványlap igencsak tekintélyes helyet foglal el, a több mint hétszáz négyzetméteres 4. századi ókeresztény, varázslatosan szép motívumokkal díszített mozaikpadló egyetlen megbontó emléke. Sajnos, feliratot már nem láttunk rajta. Árpád-házi Szent Erzsébetnek tartott (Berthold unokahúga) freskót csodálhattunk meg az egyik oszlopon. Szentünk meglepően élénk színű köntösben, koronásan, s kezeiben egy-egy koronát tartva jelenik meg. A harmadik magyar vonatkozásra az altemplomban leltünk rá. A virágzó várost 452-ben lerombolták a hunok. Az altemplomban van az a hátrafelé nyilazó, lovon ülő harcos alak, akinek ábrázolása vélhetően a hunok támadásának emléke. A campanile mögötti temetőben művészettörténeti könyvünk hazánkfiai l. világháborús sírjait jelezte. Végignézve a fejfákat, nem akadtunk magyar névre.
Az Archelógiai Múzeum tárlata ékes bizonyítéka annak, hogy élettel teli római település volt Aquileia. Sok helyütt jártunk a világban római emlékek között, de ilyen gazdag kiállítást ritkán láttunk.
Csak a kis szobortöredék fejek termében közel kétszáz darabot számolhattam össze. Az üvegek terme is kuriózum volt mennyiségben és szépségben. Az ékszerek gyűjteményének egy része ma is divatos lenne. Az istenek, császárok szobrai mellett a köznép érzékeny ábrázolása is megjelent, s még annyi minden… Nagyon tetszett az egykori hajviselet megformálása. Olvastam, hogy a hajköltemények megalkotására Rómában egész iparág szakosodott. Az egykori római település tekintélyes méretű fórummal is rendelkezett. Házak, csodás mozaikpadlók, római út maradványait is felfedezhettük. A Múzeum támogatói között felfigyeltünk a Záhony névre. Egy kis téren parkolva észrevettük ugyanezt egy pincészet cégtábláján. Kiderült: a tulajdonos ősei az egykori osztrák fennhatóság idején települtek ide. Borcímkéik őrzik a régi nevet: Barone Ritter de Záhony.
A Kr. u. a II. században Aquileia százezer fős lakossága ma mindössze háromezer fő. A város elpusztítása, s Treviso II. világháborús amerikai szőnyegbombázása barbár cselekedet volt.
Utóbbinál a múlt építészeti sebeit begyógyították, de tanult-e az emberiség a történtekből? Tizianót idézve: „A jelen, ismerve a múltat, óvatosan cselekszik, hogy ne kelljen pirulnia amiatt, amit majd a jövőben tenni fog.”
Az úti ajánlatok jó része úgy írta: Treviso, Aquileia nevezetességei két óra alatt bejárhatók. Szerintem tévednek, ezek nem „beugrom pár órára” városok.
Megjelent a Magyar7 2025/20. számában.
