„És ha Isten velünk, ki ellenünk?”
A címbeli kérdést Kossuth „aranyszájú papja”, Könyves Tóth Mihály tette fel a debreceni Nagytemplomban 1849. március 15-én. Százhetvenöt esztendővel ezelőtt, ezernyi veszedelem közepette, Magyarhon megülte a szabadság egyéves ünnepét. Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1939 március idusa újra piros betűs ünneppé lett, amikor a Magyar Királyi Honvédség csapatai fegyverrel a kézben visszafoglalták Kárpátalját.
A döntetlen kápolnai csata utáni visszavonulás eredményezte a tiszafüredi zendülést, ami gróf Henryk Dembiński altábornagy fővezérségébe került. A Délvidéket kiürítették a magyar csapatok, ám felragyogni látszott a magyar szerencsecsillag, hiszen március 5-én Szolnoknál Damjanich János és gróf hernádvécsei és hajnácskeői Vécsey Károly vezérőrnagy csapatai fényes győzelmet arattak, a „kutyaarcú” Bem apó pedig március 11-én bravúros hadművelete révén bevette Nagyszebent.
A tisztikar bizalmának helyreállítására az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) elfogadta a magyar katonai érdemjel alapszabályát, s az érdemjel 2. és 3. osztályának első adományozása március 9-én történt a debreceni városházán. A kitüntetettek között volt Görgei Artúr vezérőrnagy, akivel kapcsolatban Jókai Mór ekképp írt naplójában: „Kossuth kezei remegtek, és Görgei halavány volt, mint a fal, midőn az érdemrendet a mellére tűzte. Alig hallhatóan, megtört, elfojtott hangon mondá Kossuth: Engesztelődést – a haza nevében… A legközelebb állók közül is alig hallá egypár e szavakat, de mindenki odanézett, és mindenki látta, mily kérve, mily engesztelően nézett fel Görgeire Kossuth nagy, beszédes, kék szemeivel, és látta mindenki, mily vad, mily megvető tekintetet vetett rá Görgei, azon emberre, kit oly kevésre becsült, kivel játszott, kit tízszer megharagított, s ugyanannyiszor egy szavával kiengesztelt, kit gyengének látott, ki őt saját hatalmával megkínálta, kiről tudva: hogy őtőle fél, mint senkitől a világon, s mégis őhozzá ragaszkodik, mint senkihez a világon – és akit a nép mégis bálványoz, szeret: míg őt alig emlegeti…” Tegyük hozzá, Jókai e megállapítása teljesen helytelennek bizonyult.
Kossuth március 14-én Törökszentmiklósra utazott, hogy az ott táborozó Klapka György táborkari ezredes és Damjanich csapatai felett szemlét tartson. Ekkor találkozott gróf Leiningen-Westerburg Károly alezredessel, aki feleségét erről levélben tájékoztatta: „Midőn jelentést tettem, Damjanichhoz fordulva kérdezte, hogy ki vagyok. Nevem hallatára egy ideig nézett, aztán így szólt: ’Kezét ide, derék ember.’ El sem képzelheted, minő nevetségesnek éreztem magamat, midőn ott állottam e minden komédiások legnagyobbika előtt, én, akinek politikához semmi közöm, aki mint katona érzek és gondolkodom, nehezen tudtam beletalálni abba, hogy ennek a tollrágónak tisztelegjek. Őszintén meg kell vallanom, hogy azért jobb tulajdonságai iránt sem voltam vak, kevesen tudták úgy, mint ő, a beszéd hatalmával megindítani az embereket.”
Március idusán, a „magyar szabadság és függetlenség történelmileg nevezetes” napján Debrecen ünnepelt. A városban felekezetenkénti istentiszteletet tartottak, az ott állomásozó alakulatok díszszemlére vonultak ki, s az OHB rendelkezése szerint „Felkéretik egyszersmind a hadügyminisztérium, miként az ünnepély emlékezetességére az összes katonai sereget, Bem táborát is ideértve, az őrmestertől kezdve lefelé, kétszeres napidíjjal láttassa el, s erről Csány László országos kormánybiztos urat is értesítse.” Délután népünnepélyt tartottak a városerdei Fürdőháznál, majd este Debrecen díszkivilágítással tisztelgett, „(…) a városi nép derülten tolongott az utcákon, örömmel beszélgetve a múltról, s aggodalmasan ugyan, de jó reménnyel telten gondolva a kétes jövőre (…)”.
E napon kapott zászlót a Szegeden állomásozó pécsi 8. honvédzászlóalj, a zászlószentelésre a Mars téren került sor. Egyik tisztjük, Busbach Pető (Péter) hadnagy – később százados – emlékezett meg a továbbiakról: „(…) este színházban voltam, ’Szapáry Péter vagy Budavára bevételét’ adták. A játék iszonyú rossz volt, de egy ökölnyi betűkkel nyomott plakát: ’Bem Nagyszebent bevette’ jóvá tette a rossz játékot is.”
Kolozsvárott a „Magyar Szabadság évnapján” katonai parádét és hálaadó istentiszteleteket tartottak. Szigeti Wass Pál százados szerint:
Nem csak a magyar kézen lévő területek emlékeztek. Akadtak bátrak, akik dacoltak a császári megszállókkal, mint például a komáromi várőrség vagy Losonc, ahol tüntetőleg ünnepeltek.
A vakmerő Bem újabb győzelmet ajándékozott a nemzetnek: honvédei március 15-én kiűzték az oroszokat a Vöröstoronyi-szorosból. „Március tizenötödikét, a népszabadság születése napját nem lehetne méltóbban megünnepelnünk” – írta a lengyel vezérőrnagy.
Amikor 1939. március 15-én a Wehrmacht bemasírozott Prágába, a csehszlovák állam megszűnt létezni, így a történelmi Magyarország kárpátaljai része visszacsatolhatóvá vált. A Magyar Királyi Honvédség kijelölt – zömében újoncokból álló – seregtestei március 14–15-én indultak meg három csoportosításban (ungvári, munkácsi, beregszászi) az ezeréves határ felé, a Rongyos Gárda egységei által támogatva. A felbomlott csehszlovák hadsereg csak szórványos ellenállást fejtett ki, ám annál nagyobb gondot okoztak a szélsőséges Szics-gárdisták.
A zord időjárás és a rossz útviszonyok ellenére a honvédek március 18-án elérték a Kárpátok gerincét. A kormányzó hadparancsa ekkor már ismert volt a csapatok előtt: „Honvédek! Ismét történelmi napokra virradtunk!
A cseh zsoldosok országuk életének utolsó perceit is arra használták fel, hogy megrohanva határainkat, magyar véreinket és azok javait pusztítsák. E támadások azonban a ti ércfalaitokon összetörtek, a támadók véres fejjel menekültek megtorló karjaitok elől. Megelégedéssel állapítom meg, hogy ezekben a súlyos harcokban derekasan – a honvédség dicső múltjához méltóan – álltátok meg helyeteket.
Most, amikor útba indítalak benneteket Kárpátalja húsz éven át sanyargatott népének, magyar testvéreink felszabadítására, biztos vagyok benne, hogy a nagy fáradsággal és esetleg újabb nehéz harcokkal járó feladatot épp olyan tökéletesen fogjátok megoldani, mint ahogyan a cseh támadások ellen megvédtétek határainkat, és vissza fogjátok venni ruszin testvéreinket is Szent István birodalmába, ahol ezer éven át, jóban-rosszban egyaránt velük éltünk, örültünk és véreztünk. Honvédek! Isten és a haza nevében, kísérve népünk szeretetétől, előre ezer éves határunkig, a Kárpátok bércéig, hogy ott kezet nyújthassatok lengyel bajtársaitoknak! Legyetek tudatában annak, hogy az egész világ szeme rajtatok van. A Magyarok Istene segítsen Benneteket!”
Az Ung folyó völgyének biztosítása és a természetes határ kialakítása érdekében a magyar seregtestek egy részét Kárpátalja nyugati határára zárkóztatták fel és március 23-án behatoltak az alakulófélben lévő szlovák állam területére, s a március 26-ig tartó magyar–szlovák „kisháborúban” a magyar légierő kiváló teljesítményt nyújtott.
Német nyomásra az ellenségeskedést beszüntették és március 31-én szlovák–magyar határszerződés született: a magyar Szent Korona fennhatósága alá visszatért 12.171 km² és 670.000 fő – amelynek 12,7 százaléka volt magyar. A honvédség e visszacsatolási hadműveletben minimális veszteségek árán jelesre vizsgázott.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/11. számában.
