Erős lélekkel, reménykedve
Gál Gyöngyi sugárzó, szó szerint apró, finom jelenség, biztosan ismerik őt azok, akik megfordultak már a tallósi őstermelői piacon. A tolószékben élő hölgy csodálatos alkotásokat készít szalvétatechnikával, ezek eladásából egészíti ki rokkantnyugdíját. Gyöngyike kis növésű, mindössze 85 centiméter magas, achondroplasia fejlődési rendellenességgel született.
Gyöngyi pozsonyvezekényi családi házukban fogad. Kedvesen invitál kis kuckójába, rusztikus bútorokkal berendezett gyönyörű alkotószobájába. Festékek, ecsetek, dekupázs (szalvétatechnika) tárgyak, ragasztók láthatók mindenütt, szépen rendbe rakva.
Az asztalt csinos, nagy horgolt terítő díszíti. Gyöngyi rámutat, ezt még szeretett édesanyja készítette, akinek pár évvel ezelőtt bekövetkezett halála megrendítette, szinte megroppantotta a családot. Jelenleg testvére, Gabika és családja segíti, közösen vigyáznak idős édesapjukra is. Az élet nem egyszerű náluk, hiszen Gyöngyi újabban nagy fájdalmakkal küzd, járni már közel harmincöt éves kora óta képtelen, derekában, hátában és karjaiban is nyomó, égő, szúró fájdalmat érez. Mint mondja, az orvostudomány nem sokat tud kezdeni az ő állapotával.
Ritka rendellenesség az övé, valószínűleg egy genetikai mutáció okozza. Bajához több száz betegség társulhat. Rákérdezek, tudja-e, mi várható a közeljövőben, kap-e kezelést? De nem tud válaszolni, mint ahogy a különböző terapeuták és orvosok sem. A fő probléma nála az, hogy a hosszú csontjai nem nőttek meg, és a csontok közti porcok sem fejlődtek ki rendesen. Mostanában speciális gyógytorna, gyógymasszázs tudja csak enyhíteni Gyöngyi fájdalmait és kordában tartani testének, főként az izmainak az állapotát.
Erre a tornára hetente kétszer jár Pozsonyvezekényről Dunaszerdahelyre. Az állam őt sem kényezteti el törődésével, a szociális hivataltól évekkel ezelőtt sikerült egy gépjárművet igényelnie a családnak, és Gyöngyi szükség esetén személyi asszisztenseket is hívhat, már ha éppen ráérnek. Az asszisztens tud segíteni a bevásárlásban, a ház körüli teendőkben, a takarításban, a tornára való eljutásban, a mindennapi élet apró-cseprő ügyeinek intézésében.
Gyöngyi szerint ebben az állapotban az a legrosszabb, hogy rövidke karjaival sok mindent nem ér el, mozgáskorlátozottsága miatt pedig házon kívül szinte állandó segítségre szorul. Szerencsére, az asszisztenseken és családján kívül barátaira is számíthat.
– Igazából nem tudni ennek a rendellenességnek az okát – magyarázza a 44. évében járó Gyöngyi, aki lelkileg kiegyensúlyozott, de a testi fájdalmaktól nagyon szenved. Egy új, speciális tolókocsi enyhíthetné a kényelmetlenség érzetét, de sajnos, egyszerűen nincs rá anyagi keret. A gyógytorna, még ha kedvezményt kap is, szintén sokba kerül, a közel háromszáz eurós nyugdíjból pedig lehetetlen a több ezer eurós segédeszközök árát megtakarítani.
Gyöngyi elmeséli, fiatal korában nem voltak fájdalmai, még ha kisebb távolságokra is, de járni tudott.
Az orvosok már a születésénél látták, hogy probléma van, nagyon rövidek voltak a végtagjai.
– Mondták a szüleimnek, hogy mivel nálunk egyébként mindenki magas termetű, a szüleim és a nővéreim is, van rá esély, hogy megnövök akár 120 centiméteresre. De 85 centinél megálltam, még az asztal magasságáig sem érek fel – mosolyog a szép arcú nő.
Gyöngyike a szocializmus ideje alatt a pozsonyvezekényi óvodába járt, de akkor még nem tudták kezelni a speciális nevelési igényű gyerekeket. Rövid időn belül egy pozsonyi intézeti óvodába, majd iskolába került. Hétévesen el kellett szakadni a szüleitől, testvéreitől, és magyar gyermekként megtanulni szlovák közegben élni.
– Nagyon nehéz időszak volt. El kellett válnom anyutól, pedig mi nagyon össze voltunk nőve. Meg kellett szoknom a másságot. Kezdetben sokat sírtam – meséli Gyöngyi a nehéz gyerekkoráról.
Végül ugyanebben az intézetben végezte el a középiskolát is, és nevetve mondja, hogy gazdaságtant végzett, arra volt lehetőség, pedig túl jó viszonya a számokhoz nincs. Nagyon szeret viszont szervezni, intézkedni és megtanulta a szalvétatechnika minden csínját-bínját. Vannak visszatérő vásárlói, és a tallósi őstermelői piacon is rendszeresen ott van. Sajnos az utóbbi időben kevesebbet alkot, mert nagyon fáj a keze, s ez a tény időnként el is keseríti.
Miután az intézetből hazakerült Vezekényre, nehéz évek következtek, hirtelen magányos lett, hiányoztak a társak, a barátok.
– Anyu rendszeresen elvitt a szentmisére. Néha elmentünk látogatóba a rokonokhoz, és ez volt az egész életem a pozsonyi aktív évek után. Közösségi ember vagyok, nehéz volt megszokni ezt, akkoriban kezdtem gyöngyfűzéssel foglalkozni, majd dekupázzsal. Ez egy csodálatos technika.
A család életében nagy törést jelentett az édesanya, majd idősebb lánytestvérének a halála. Gabinak, a harmadik lánytestvérnek lett a feladata a család ellátása, szerencsére nagyon közel állnak egymáshoz Gyöngyivel, minden, ami történt, közel hozta őket egymáshoz.
– jegyzi meg Gyöngyi, aki igyekszik a lehető legtöbbet kihozni az élet adta lehetőségekből.
– Vannak pillanatok, amikor elfog a kétségbeesés, amikor úgy érzem, én már nem bírom azt, hogy mindenhez segítséget kell kérnem. Nagyon nehéz megélni, hogy ennyire romlik az állapotom. Mostanában nagyon keresem Istent, a hitemet, a helyemet a világban – mondja bizakodva.
Pozsonyvezekényen és a környéken mindenki ismeri Gyöngyit, kedvességét, huncut szeme csillogását, de idegen helyen sokszor megbámulják az emberek.
– Ilyenkor zavar, ha például a szülők elkezdik rángatni a gyerekeiket, hogy ne nézz oda, ne bámulj. Jólesik azonban, ha odafordulnak a gyermekeikhez, és elmagyarázzák nekik, hogy vannak az átlagostól eltérően fejlődő emberek is. Hogy mindenkit el kell fogadni, ez az út vezet egy gazdagabb és színesebb világba.
Megjelent a Magyar7 hetilap 23. számában.
