Erdélyi utakon
Kézdiszék és Kászonszék felett, a Csíki- és a Háromszéki-havasok között egy különleges hegység próbálja útját állni a keletről érkező szeleknek. Az orosz puszták felől fújó krivec azonban dacolva a földrajzi akadályokkal, felhatol a gerincekre, hogy onnan már nemere néven lezúdulva száraz, hideg szélként söpörjön végig Kézdiszék falvain.
A hetekig fújó szél nevét a hegységről kapta, melyet az ezeréves határ is kettészel, így a Nemere legmagasabb pontja, az 1648 méteres Nagy-Nemere már Moldvába esik. A határt a Nagy-Nemere és a Magyar-Nemere közti nyereg, illetve az onnan lefutó Fekete-patak hordozza, amely egyben Bákó és Kovászna megye határa is.
A Nagy-Nemere felől érkezve, ennél a nyeregnél léptünk be mi is Háromszékbe, ahol ősi szokás szerint ugyan sóval és kenyérrel szokták fogadni a jó ügyben érkező vendégeket, mi azonban nem tiltakoztunk, amikor a háromszéki EKE túravezetője, Kovács István só és kenyér helyett almáspitével és borral várta a „Hazajáró” csapatát. 2012 augusztusában hosszú erdélyi barangolásra indultunk, hogy a Kárpátok legszebb tájait filmezhessük. A Nemere éppen erdélyi utunk utolsó állomása volt; innen tekintettünk vissza az elmúlt hetek élményeire, a Kárpátok meghódított ormaira, arra a sok remek emberre, akikkel összehozott bennünket a Jóisten.
A Nemere alatti Úz-völgyben például minden év augusztusának utolsó szombatján megemlékezést tartanak az úz-völgyi harcokban 1914 és 1945 közt elesett hősök emlékére. 2012-ben mintegy 50 csíkszéki huszár felvonulása, tábori mise, az újonnan felállított fejfák megáldása, az emlékmű megkoszorúzása, az úz-völgyi veteránok jelenléte, székely dalárdák katonadalai tették felejthetetlenné a megemlékezést. Legfrissebb benyomásainkat próbáltuk meg helyére illeszteni a szívünkben, lelkünkben, amikor egy újabb csodavilágba, Csinódra érkeztünk. A kezdeti bizalmatlanság után a csinódiak is kinyíltak számunkra, és nagy örömmel mutatták be mindennapjaikat, sőt az esti bálra is meghívtak. Itt, ahogyan ígérték, megjelent mind a 26 csinódi lakos, karonülőtől az aggastyánig, hogy közösen búcsúztassák el az itáliai idénymunkába indulókat.
Felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk ezen az estén, de nehéz elfelejteni a szórvánnyal való találkozásokat is. Mert sokszor a nem várt örömök jelentik a legnagyobb boldogságot. Valami ilyesmit éreztünk, amikor a Fogarasi-havasokba igyekezvén, Szeben vármegyében ráakadtunk Dél-Erdély egyik apró magyar szigetére, Oltszakadátra. Ki gondolta volna, hogy a szórvány mindent beolvasztó rideg valóságában létezik még egy olyan magyar közösség, amely dacolva a pesszimista jóslatokkal, illetve a XXI. század asszimilációs folyamataival, megmaradt annak, ami 100 vagy 500 éve is volt!
Márpedig Oltszakadát magyarjai, ha kissé megtépázva is, túljutottak minden olyan megpróbáltatáson, amelyet például sok szórványmagyar település nem élt túl. Hogy mi tartotta meg őket? Ők azt mondják a hit, az öntudat és az alulról építkező önszerveződések, amelyek garantálják a megmaradást, ahogyan ők mondják, „a román óceán közepén”.
És ha már elértük a Déli-Kárpátok láncait, felmerészkedtünk annak legmagasabb hegységébe, a Fogarasi-havasokba is. Mert annyi dalt zengtünk már szomszédairól, de a Kárpátok leghosszabb, egyben legnagyobb tömegű alpesi jellegű kristályos hegységét még nem énekeltük meg. Pedig a Déli-Kárpátok sudár, mintegy 70 km hosszú hegylánca hordozza Erdély legmagasabb csúcsát, a Negojt, amelyet a Bilea-tó felől értünk el. Közben persze a főgerinc nyugati vonulatát bejárva magunkba szippantottuk a fogazott sziklaélek, kúp alakú ormok és ragyogó tengerszemek pompáját. Scara, Ciortea, Suru – szebbnél szebb csúcsok, csak amiatt bosszankodhatunk, hogy ide hamarabb ért nevet adni a román pásztor, mint az 500 éves előnnyel induló magyar vagy szász közigazgatás.
De ne felejtsük ki a leltárból a „karsztjelenségek Eldorádóját”, a Pádist sem, ahol viszont minden látnivalónak előbb volt magyar neve, mint román. Nem hiába akadt meg a szeme a kortársai által a Galbena hercegének, az utókor által a bihari turistaság apostolának nevezett Czárán Gyulának a Pádis csodáin, és nem hiába látott hozzá a XIX. század végén turistaútjainak kiépítéséhez. A babonás hegyi románok eleinte valamiféle földöntúli lénynek hitték a hegyeket lóval járó fekete köpenyes Czáránt, sőt rendre el is kergették, kutyákat uszítottak rá. Aztán szép lassan megszokták a grófot, sőt a magyar úri társaság hegyi vezetőivé, teherhordóivá váltak. Czárán nevéhez fűződik több bihari barlang feltárása, turistakalauzok kiadása, sőt a halál is a Pádison érte utol 1906-ban.
Az ő nyomában haladva jártuk be mi is az Erdély és Partium határán terjeszkedő fennsíkot, amelynek egyik legfőbb jellemzője, hogy az itt lehulló csapadék rögtön eltűnik a víznyelőkben, hogy aztán a felszínen már kissé lejjebb, különböző szurdokokban bukkanjon elő. A Pádis talán leglátványosabb karsztjelenségei ezek a kanyonok, melyek közül a legismertebbek a Szamos Bazár és a Galbena-kőköz. Sokan a Csodavár 73 méter magas barlangkapuját tartják a Pádis legszebb látnivalójának, de akadnak, akik a Ponor-rétre esküsznek, ahol a rét fölött egy sziklából kitörő patak mindössze pár száz métert kanyarog a felszínen, majd a rét végén egy víznyelőben eltűnik. Aztán vannak, akik az Elveszett világ zsombolyai miatt jönnek ide, és akadnak olyanok, akik az Eszkimó jégbarlang miatt. A Szamos, a Körös és az Aranyos forrásvidékének számító fennsíkon nagyjából minden négyzetkilométerre jut egy csoda. Számunkra is nagy fejtörést okozott, melyiknek szenteljünk több figyelmet.
2012 hosszú nyarán tehát igencsak elkényeztetett bennünket a Kárpátok; tucatnyi epizódot leforgatva vártuk a 2. évad szeptemberi rajtját, amikor megérkezett a hír: a Hazajáró című műsort Magyar Örökség díjra terjesztették fel. Már a jelölést is megtiszteltetésnek érezve néztünk egy izgalmasnak ígérkező ősz elé.
