Epilógus Nyugat-Ausztráliában
Nyugat-Ausztrália földrajzilag közelebb esik az Óhazához, mint bármelyik ausztráliai metropolisz, mégis távolabb van tőle, hisz aki Ausztráliába jön, az szinte kizárólag a keleti nagyvárosokat látogatja meg. Ezért is vált szívügyünkké, hogy ha már átjöttünk a bolygó túloldalára, Perth és Nyugat-Ausztrália ne maradjon ki az utazásból. Már csak azért se, mert mégiscsak él itt több ezer magyar! A perth-i magyarok vezetőjével, Schaffer Frigyessel sikerült is megbeszélni egy Hazajáró-közönségtalálkozót, ám mielőtt erre sor került volna, kicsit szétnéztünk az állam nemzeti parkjaiban.
Rögtön kezdésnek itt volt Perth-től 190 kilométerre a Nambung Nemzeti Park, amely partmenti sivatagokból áll. Ékköve a Pinnacles-sivatag sárga homokkő oszlopcsarnoka gyorsan elvarázsolt bennünket. Képeken nehéz visszaadni azt a látványt, amely itt tárul az ember szeme elé. Mindenesetre gyorsan eldőlt, hogy annyira nem is sietünk észak felé, itt alszunk valahol a közelben. Szállás után nem nagyon kellett nézni, hisz lakóautóval voltunk, azzal pedig bárhol félreállhattunk az Indiai-óceán partján futó útról. Nyugat-Ausztrália érintetlen, különös tájain autózni már önmagában nagy élmény; balról az óceán, jobbról a sivatag – így telt az első két nap. Egyedül az tántoríthatná el az utazót, hogy két komolyabb nemzeti park között 400-500 kilométer a távolság, azonban ez bennünket cseppet sem zavart, hisz hol emuk, hol kenguruk tűntek fel a termeszvárak uralta tájban.
Ez volt a következő állomás, ott is a Természetes Ablak nevű sziklaív, amely még a 40 fokos hőségben is mágnesként vonzotta a turistákat. A park jellegzetessége a homokkőből felépült tájba mélyen bevágódott szurdok, amelybe több kilátópontról is be lehet lesni. Denham és a Cápa-öböl felé csakis a sztromatolitok kedvéért kanyarodtunk le.
A sztromatolit a legősibb életformák közé tartozik, mikroorganizmusból, leginkább kékalgából álló, eredetileg kocsonyásszerű anyag, amely megkövesedik. Az általunk meglátogatott Hamelin Pool talán a leglátványosabb algatelep, lakói már évmilliárdok óta termelik itt az oxigént. Sokáig maradtunk volna itt is, de előkerültek a legyek, miattuk szinte menekülni kellett a környékről.
A következő nap egyik fénypontja a Baktérítő átlépése volt, erre tábla is figyelmeztetett a helyszínen. Hiába tettünk már meg Perth óta 1200 kilométert, a tagolatlan part miatt erre ritkák az öblök és a strandok, így nagy volt az öröm, mikor elértük a Korall-öböl Mauritiust idéző tengerpartját. A sekély, türkizkék tenger és a parttól pár lépésre kezdődő vörös homokdűnék páratlan kontrasztban állnak egymással. Némi strandolás után aztán újra bevetettük magunkat a sivatagba, hisz végső úticélunk, a Karijini Nemzeti Park már csak néhány száz kilométerre volt.
Egyre magasabb hegyek közé értünk, az úton megjelentek a hatalmas bányagépek, ami azt jelezte, hogy megérkeztünk Ausztrália legfontosabb bányavidékére. A Nyugat-Ausztrál-tábla ősi kristályos kőzetei itt a felszínen vannak, így a különböző ásványkincsek, ércfeldúsulások könnyen elérhetők.
A szárazföld belsejében lévő bányavárosok, mint Newman vagy Paraburdoo is szinte falanszterként hatnak, ráadásul ez itt már az Outback puszta valósága, ahol vannak olyan területek is, amelyeket csak az 1980-as években sikerült feltérképezni.
Ezért a nemzeti parkért utaztunk ennyit, de beváltotta a hozzá fűzött reményeket, sőt, a legjobb hely volt egész utazásunk során. Egy fennsíkot kell elképzelni, amelybe döbbenetesen mély szurdokokat vájt a földtörténeti idő. A szurdokok mélyén, csapadékos időszakban folyók rohannak, de így tavasz végére sok helyütt már alig csordogált bennük víz. A legtöbb szurdokban a mély üstökben, az ún. „pool-okban” megmaradt a víz, ezek kiváló fürdőhelyül szolgálnak a félsivatagos tájban.
Még egy utolsót csobbantunk a Hammersley-szurdok kellemesen hűs vizében, aztán lassan indulni kellett vissza déli irányba, hisz másnap délután közönségtalálkozó várt ránk az innen 1500 kilométerre fekvő Perth-ben. Nem tudom hogyan, de valahogy átszeltük a kies Outback-et, időben odaértünk és megtartottuk utolsó ausztráliai előadásunkat a napfény városában.
Perth nem véletlenül kapta ezt a nevet, hisz az egész országban itt süt a legtöbbet a Nap, évi 3200 órát! Sok amerikai milliomos választja nyugdíjas korba érve lakhelyéül ezt a dinamikusan fejlődő várost. A többi metropolisz már stagnál, de azt mondják Perth még mindig cseperedik, terjeszkedik.
Egyébként Nyugat-Ausztráliában nem Perth, hanem a déli Albany volt az angolok támaszpontja a kezdetek kezdetén, de aztán megneszelték, hogy a franciák gyarmatalapítást terveznek errefelé, és megelőzték őket 1829-ben. Ekkor foglalták el az angolok a Swan-folyó torkolatát és tettek ünnepélyes nyilatkozatot, melyben megalapították a várost. Perth a világ „legfélreesőbb városa” versenyben is jól áll, hisz a legközelebbi nagyváros, Adelaide is több mint 2000 kilométer ide, sőt például az indonéziai Jakarta is közelebb van, mint saját fővárosa, Canberra. A városkép nagyon hasonlatos az Ausztráliában megszokotthoz: a toronyházak körül iparnegyed, azon túl kertvárosgyűrű. A város minden bizonnyal a Kings Parkból nézve a leglátványosabb, innen elénk tárul a kiszélesedő Swan, amely mögött ott emelkednek a város felhőkarcolói.
A Kings Parkban találjuk Perth botanikus kertjét, amely méretében nagyobb, mint a Central Park New-Yorkban.
Miután bejártuk a várost, még mindig volt másfél napunk a lakóautó leadásáig, így igyekeztünk kihozni a maximumot az itt tartózkodásból – ki tudja, mikor jut el ismét ide az ember! Ebben a másfél napban Ausztrália délnyugati csücskébe indultunk: kezdtünk a Pingvin-szigetnél rögtön Perth alatt, de persze a pingvinek a délelőtti napszakban az óceánt járják zsákmányt keresve, így hiába is lestük őket.
Albany környékén aztán megsokasodtak a látnivalók. Manjimupnál láttuk talán életünk legszebb erdeit és fáit, melyek közül néhány olyan magas volt, hogy a tetején kilátót építettek, amelyre csigalétrán lehetett felmászni.
Albany mellett az ősföld gránitja közvetlenül az óceánnal találkozik, ennek legszebb megnyilvánulása az Elefánt-sziklák és a Gap-szikla hullámok ostromolta kilátója.
Napunk már belenyúlt az éjfélbe, mire felértünk a Wawe Rock nevű gránitformációhoz, ami – ahogyan a neve is mutatja – egy hullám alakú szikla. Ezt már csak reggel tudtuk megnézni, majd jó 400 kilométer hosszú út várt ránk, míg visszaértünk Perth-be. Közben átszeltük Nyugat-Ausztrália éléskamráját; érdekes volt látni a novemberi aratást a hatalmas kiterjedésű gabonaföldeken. Gyors autóleadás, és még mindig maradt fél nap, így belefért az is, hogy áthajózzunk a Rottnest Island-re, amely már önmagában is egy gyönyörű sziget az Indiai-óceánban, de leginkább lakóiról, a quokkákról nevezetes.
A holland hajósok még patkánynak nézték ezt az apró kengurufajtát – amelynek a hivatalos neve rövidfarkú kenguru –, és el is nevezték a szigetet Rottnest, azaz Patkány-szigetnek. Mi sem hagyhattuk úgy el a szigetet, hogy ne szelfizzünk a világ legvidámabb állataival.
Perth-be visszatérve aztán elérkezett a búcsú és a számvetés ideje, hisz egyszer innen is haza kell térni. Ausztráliából sokszor csak a szépet és a jót, a felszínt láttuk, bár a majd két hónap arra is elég volt, hogy mélyebb benyomásokat szerezzünk. Szívünk szerint sok mindent hazavinnénk innen magunkkal. Például a magas fokú társadalmi szolidaritást, az önkéntesség intézményét, az állandó vidámságot és segítőkészséget, ami itt tényleg nem póz és szerep.
Most szépen megköszönjük a Jóistennek, hogy vigyázott ránk utunk során, hálát adunk neki, hogy megismerhettük a világ ezen szegletét is, és hazamegyünk. Hazamegyünk felvértezve a sok-sok jó példával és tapasztalattal, lelkünkben a számtalan élménnyel, és igyekszünk a jóvilágot szűkebb hazánkban megteremteni.
Az írás megjelent a Magyar7 2025/10. számában.
