Elsiratott álarctalanság farsang idején
Elmondhatatlanul várom minden évben a farsangot, hogy a gyerekeim farsangi jelmezén élhessem ki a kreativitásom. Tízéves lányom az óvoda minden évében kézzel készített maskarában táncolt. Már a tervezés fázisában is pillangók repkednek a hasamban.
Mérlegelek, mi az, ami még belefér a képességeimbe, mi lehet az, ami talán túl nagy falat nekem, de mégis kihívás, ezt pedig összefésülni a lányom páratlan egyéniségével hihetetlen doppingot jelent minden év január-februárjában. Ezt csak fokozta, hogy idén már a fiam jelmezét is bele kell kalkulálnom az időbeosztásba.
A pandémia idején nem voltak jelmezbálok, ezt elfogadtam, feldolgoztam, na, de azt, hogy idén arra a kérdésemre, milyen jelmezt készítsek nektek? Olyan válasz jöjjön a lányomtól, hogy ő A nagy pénzrablás Dali-maszkja mögé rejtőzött felismerhetetlen, tucathőse legyen, ez váratlanul ért. Ezt a fiam képes volt egy Pókember-jelmezre való ácsingózással megfejelni. Szintén egy álarc mögé bújt valaki akart lenni.
Napokig sündörögtem körülöttük, hogy azért mégiscsak az egyediség a menő. Erre jött a lányomtól egy olyan válasz, amivel nem is tudtam tovább vitatkozni: úgy leszek egyedi, hogy nem Wednesday leszek, mert mindenki az szeretne idén lenni.
Estéket gondolkodtam ezeken a kérdéseken jóval intenzívebben a farsangi időszakban. Rájöttem, hogy nem is az zavar igazán, hogy nem én készítem a jelmezt nekik, hanem az, hogy nem mutathatom meg az egyéniségüket.
A lányom vagányságát, a fiam kishercegi világát. Elvesznek a tömegben és nem tehetek semmit, mert minél inkább hangsúlyozom az egyén, egyéniség fontosságát, annál inkább a sorban akarnak állni. Én pedig fejet hajtok, és azt remélem, egyszer a tükörbe nézve rájönnek, hogy álarc nélkül is mekkora szuperhősök. Én azon vagyok, hogy ezt minél hamarabb felfedezzék.
