Élményvadászat lenn, a magyar végeknél
Vajon mennyien tudják azt, hogy Magyarországon a magyarokon kívül élnek más nemzetiségek is? Ugyanezt a kérdést fel lehetne tenni a mai Szlovákia területén vagy más közép-európai országok esetében is. Szerencsére vagyunk elegen, hogy erre a kérdésre helyesen tudjunk válaszolni. Nekünk csak meg kell mutatni, egy színes és izgalmas régió lakói vagyunk.
Többek között ez a cél vezérelt engem, mikor az Experience Balkan tagjaként jómagam és páran anno leugrottunk a dél-magyarországi régióba egy délszláv (rác, bunyevác, sokác) bejárásra, majd onnan a megunhatatlan Bácskába.
A terv az volt, én Érsekújvárból megindulva, Budapesten csatlakozom a többiekhez. Vagyis lett volna! Ugyanis a kora reggeli vonat úgy döntött, késni fog nyolcvan percet. Egy rövid, de annál ízesebb káromkodás után GPS módban újratervezést és gyors logisztikát kalkuláltam a fejemben. Végül is a megbeszélt időpontban sikerült odaérnem. Persze ehhez kellett, hogy vonattal Komárom szlovák felén kiszálljak, majd a taxis fószer gyors tempóban Komárom magyarországi felén tegyen ki, onnan gyorsvonattal (ami szerencsére öt percet késett, különben lekéstem volna) lazán, az első osztályon (mert csak oda tudtak adni jegyet) bezakatoljak Budapestre. Lényeg, hogy együtt és időben el tudtunk indulni, mivel Baján már vártak minket.
Baja egykori zsinagógájában találkoztunk a helyi kultúra képviselőivel. Célunk az volt, a helyi képviselők közreműködésével nemzetiségi sétákat „vezényeljünk le”.
Miután végeztünk, körbevezettek a könyvtárban, ahol közel háromszáz éves könyveket lapozgathattunk. Nagyon hangulatos volt, mivel a zsinagóga belső hatalmas terét alakították át egy impozáns könyvtárrá. Mondhatni, a mennyek országa a könyvmolyok számára. Időnk még engedte a rövid belvárosi grasszállást és egy gyors csobbanást a Sugovicában. Autóba ülve a nap másik felében már Bácskában csekkoltunk be, pontosabban a mai Szerbia legészakibb csárdájában a Pikecben.
Az ottani egyeztetés már angolul ment, de főleg a kaja végett mentünk. Voltak közülünk, akik egy jóféle halászlére esküdtek, én egy hústállal boldogítottam magam, hozzá egy finom Jelen sör, majd desszertnek életem legjobb dobostortája következett.
Miután jól telepakoltuk bendőnket, benéztünk a csárda titkába, a halászlé készítésébe. Beszéltünk egy magyar fickóval, aki a délszláv háború idején eszméletlen kalandokon ment keresztül. Nálam az igazi “history” itt kezdődik, nem az, ami a könyvekből szárazon bemagolunk.
Elmesélte, hogyan védték Vukovár (szlavón régió, Horvátország) városát pár ezer emberrel, miközben a nyolcvan ezres szerb hadsereg blokád alá vette a várost és lövette ezerrel. Túlélte és sikerült átszöknie Magyarországra.
Én még beszéltem volna vele egész estélig, de Zombor városa már várt minket. Be akartunk nézni még Liberlandba (egy magát mikronemzetnek tartó szerveződés, mely „igényt tart” egy Szerbia és Horvátország közötti nemzetközileg vitatott jogállású, a Drávaközben, a Duna jobb oldalán fekvő 7 km²-es területre) is, de lebeszéltek róla minket, hacsak nem akarunk a helyi dutyiban éjszakázni. Megérkezésünkkor együtt Zomborba, a nyári zápor is megjött. Sebaj, legalább egy finom Jelen társaságában megpihentünk, majd miután kibújt ismét a napocska, egyet sétáltunk a városban. Az estét egy hangulatos kávézóban zártuk, majd a fáradtságtól ágynak dőlt a banda.
Másnap reggel nyolckor már a belvárosban csatangoltunk. Pezsgett ott ám az élet rendesen. Volt itt gyerekpiac, kajálás, kávézás egy kis bevásárlás, hogy utána Kupuszina kicsiny falujába tévedjünk be. Tényleg nem volt tervben, de a hétvége egyik legjobb sztorija jött ott össze!
Miután beléptünk a kupuszinai tájházba egy csinos leányt pillantottunk meg, akit éppen népviseletbe öltöztettek be. Mint egy sztárt, úgy fényképeztük, nem tudván, ki is ő pontosan. Végül kiderült, a Fölszálott a páva c. népzenei és tehetségkutató műsor egyik győztese. Ruhája gyönyörű volt, mely palóc népi motívumokat tartalmazott.
Az édesanyja, aki öltöztette, elmesélte, a családja Nyitra környékéről, kétszázötven évvel ezelőtt költözött a faluba. Kupuszinát a magyarok mellett szlovákok, németek és dalmátok lakták, akik beolvadtak a magyarságba. Érdekesség, így is a lakosság zömének a vezetékneve szlovák hangzású.
A kellemes beszélgetés után a nap másik felében már a magyarországi oldalon, Hercegszántón voltunk. Itt is egyeztettünk egy jövőbeni sétáról. Bejártuk azokat a helyeket, ahová érdemes lenne több embert elhozni. Ugyanez a program volt Katymáron is. Mondjuk ott éppen egy horgász verseny kiértékelése után érkeztünk a művelődési házba, ahol éppen ebédeltek a csapatok. Minket is jól megetettek. El is pusztítottunk egy tál marhapörköltet, sőt még desszert is járt hozzá. Az egyeztetés itt is jól ment. Lelkesek voltak a helyiek és mi is.
Koraestére Dusnokra voltunk hivatalosak.
Azon az estén egy kellemes kulturális program várt minket, pontosabban a dusnoki Szent Iván éji fáklyás csónakázás.
A vizitura.hu támogatásával nekünk is be volt készítve a csónak. Volt itt minden, ami ilyenkor kell – folklór, tánc, pálinka, lángos, szuper idő és vendégszerető emberek. Egyszerre eveztünk, miközben öntögették nekünk a páleszt. Borulás nem volt, mindenki épkézláb került ki a partra. Este egy kis mulatság, majd egy kis ismerkedés a helyiekkel. Az estét egy kis tűzijáték zárta. Én a nap végére teljesen kimerültem. Éjfél után a társaság már az ágyát nyomta a helyi zarándok szálláson.
A reggelünk nehezen indult, főleg úgy, hogy szakadt az eső. Mielőtt elindultunk volna Budapest felé, egyik utazótársunk még beköszönt dusnoki ismerőseihez. Hát ebből a rövid köszöntésből végül bő órás látogatás lett, mivel a ház asszonya, minket is beparancsolt hozzájuk. Addig nem állhattunk fel, míg nem ettünk és ittunk. Nagyon kedvesek voltak és egy jót beszélgettünk. Innen már tényleg csak az maradt hátra, mindenki érjen épségben haza.
