Elhunyt a drogosok „őrangyala”, s egyben a dílerek réme…
Július 16-án, 83 éves korában elhunyt MUDr. Mendl Iván. Utolsó éveit már tolószékben töltötte, de még így is rendszeresen eljárt a drogosok „szülői értekezleteire”. Fiatal orvosként a pöstyéni ifi focicsapat szakorvosaként védte a fiatalok testi-lelki egészségét – akkor még titokban, hívő emberként, idővel főorvosként.
A rendszerváltás után már nyíltan megvallotta hitét – sőt elfogulatlanul a felvidéki magyar családokkal is szívesen foglalkozott. Én személyesen az elmúlt közel 20 évben szinte havi rendszerességgel küldtem hozzá érintetteket, szülőket – leggyakrabban kétségbeesett édesanyákat. S azt is hozzá kell, hogy tegyem: bár Magyarországon máig nem sikerült ilyen közösséget meghonosítani – a legtöbben épp evégett adják fel a gyógyulásnak ezt a lehetőségét.
Eddig mindenki megtanult, mégis ezzel az ürüggyel gyakran kitolatnak ebből az egyedi lehetőségből, amikor megtudják, hogy nem csupán a gyereknek kell majd megváltoznia az érintett családban.
Sosem nősült meg, saját családot nem alapított. Mendl Iván 1942. november 23-án született,– egész életét, sebészként az orvoslásnak, majd később szeretetszolgálatként a szenvedélybeteg fiatalok gondozásának szentelte. Én tanulmányaim alatt személyesen először az olasz CENACOLO közösséggel ismerkedtem meg 2000-ben. Majd hét évvel később sikerült Szlovákiában is egy ilyen közössége létrehozni – ami nem volt könnyű. Ebben oroszlánrészt vállalt az akkor pöstyéni sebészdoktor, aki a drogosok csak „Ivánként” emlegettek.
A szó szoros értelmében „őrzőangyalai” lesznek újabb és újabb szenvedélybetegnek. Iván pedig ebben a folyamatban azt a nehéz feladatot vállalta, hogy ez idő alatt a szülőkkel tartott rendszeres kapcsolatot. Évről évre, péntekről péntekre heti rendszerességgel. Ezek a szülői értekezletek minden péntek este 19.00-kor kezdődtek, és az újonnan érkezők számától függően néha kora hajnalig is elhúzódtak. Másnap, szombaton pedig jöhettek az érintettek, a szenvedélybeteg-gyanús gyerekek. A pöstyéni jezsuita rendházunk ad máig helyet ezekhez a kínos-fájdalmas találkozásokhoz. Hetek telnek el, míg a szülők kezdnek örömmel érkezni, illetve elmaradozni – ha nem értik meg, mennyire fontos az együttműködés. Fontos, hogy a szülői háttér is jó irányba megváltozzon – ez a siker egyik titka.
2007-ben, a cenacolo közösség érkezésekor („véletlenül”) épp Egyházfára kértek meg engem egy fél éves lelkipásztori kisegítésre. Ez idő alatt sikerült itt a közelben találni egy közösségnek megfelelő helyet – erdőt, ahol mára egy csodás közösségi ház áll – távol a külvilágtól. Annyira távol, hogy itt évente csak kétszer vannak nyitott napok, és kezdetben a szülőket sem látják szívesen. Persze ennek az is az oka, hogy ritkán kerül egy helyi „drogos” fiatal ebbe a közeli közösségbe. Az első félévet lehetőleg minél messzebbi közösségbe kerül. Európa-szerte több tucat közösség létezik. S most, a napokban értelemszerűen érkeznek haza a temetésre – s nem csak a környező országokból. Ezért aztán a temetésre csak július 25-én fog sor kerülni…, mert mindenki itt akar lenni az egykori „testőre - őrzőangyala” mellett. Ivánnak köszönhetően mára több százan vannak, akik jobb útra tértek – de azt is hozzá kell tenni, tán ezren is lehetnek azok a szülők, akik meghátráltak és feladták – s így a gyerekeik visszaestek. Tudomásul kell venni valamennyi szülőnek, hogy amit éveken át titkoltak, halogattak, tagadtak – azt nem lehet pár hónap alatt rendbe hozni…
