Elfeledett tudósaink
Számos kiváló tudósunkra méltán vagyunk büszkék és emlegetjük munkásságát. Jó néhány kollégájuk neve azonban méltatlanul a feledés homályába merült, pedig tanulságos lehet az élettörténetük. Rajtuk keresztül jól látható, hogy a tudományosság mellőzése hátráltatja, előtérbe helyezése viszont felemeli a társadalmat.
Ha nem lennének terjedelmi korlátaim és több idő állna rendelkezésemre, akár egy kötetet is összeállíthatnék a sok-sok elfeledett vagy félresöpört tudósunkról, így tehát most szubjektíven válogattam.
Első példám Novobátzky Károly fizikus. Temesváron született a 19. század végén, Budapesten hunyt el 1967-ben. Egyetemi évei alatt matematikát és fizikát tanult, tanára volt többek között Eötvös Loránd is. A két világháború között gimnáziumban tanított, majd a második világháború után került az egyetemi Elméleti Fizika Intézet élére.
Sok tudósunk karrierjét kettétörte az 1949-es év, amikor is átszervezték a Magyar Tudományos Akadémiát, és nemcsak az akadémikusok, hanem karrierjük alsóbb stációján álló kollégáik is nehezen tudtak érvényesülni. Az ok prózai: nyugati utazásaik, konzervatív hátterük, vagy a kommunista politikai vezetés állítása, hogy megbízhatatlanok. Novobátzky azonban nem tartozott a félresöpört kutatók közé, sőt, élete utolsó három évében az állampárt központi bizottságának is tagja volt. Politikai nézeteit, szerepvállalását most hagyjuk, ettől függetlenül tudományos eredményei kimagaslóak voltak, hatalmas hírnevet szerezhetett volna, ha Nyugaton alkot.
Hogy ennek jelentőségét megértésük, pillantsunk bele Einstein relativitáselméletébe. A klasszikus, newtoni fizika szerint egy álló testnek nincs lendülete és energiája, Einstein szerint azonban van energiája. A klasszikus mechanikában a test energiája függ annak lendületétől, az összefüggést a koordináta-rendszerben ábrázolva egy parabolikus függvényt kapunk. Nulla lendülethez nulla energia tartozik a görbén, Einstein szerint viszont a lendület és az energia közötti függvény hiperbolikus görbét ad, nulla lendülethez nullánál nagyobb nyugalmi energia tartozik. A kettő közötti ellentmondás oka, hogy a klasszikus fizika a megállapításait olyan alacsony, „földhözragadt” mértékű sebességtartományban vizsgálta, ahol a parabolagörbe jól közelíti (tulajdonképpen szinte megegyezik azzal) a relativitáselmélet hiperbolikus görbéjét.
A parabolát mindössze a nyugalmi energia értékével el kell tolni, vagyis a tömeg a nyugvó test energiája. Ez a „mindössze” kifejezés leírva egyszerű, de komoly tudományos fejtörést okozott. A lendület-energia összefüggés ilyen jellegű eltolására a Higgs-mező képes, vagyis ez azt jelenti, hogy a Higgs-mező mintegy tömeget ad a részecskéknek.
A Higgs név sokaknak ismerős lehet, Peter Higgs 2013-ban ezért Nobel-díjat kapott. A tudós ’60-as években megfogalmazott gondolatait 2012-ben a Jura-hegységben felépült Nagy Hadronütköztetőben igazolták, és több évtizedes kutatómunka után a Higgs-mező és Higgs-részecske (bozon) létezését is bizonyították. A következő évben Peter Higgs Nobel-díjat kapott, hiszen őt tartják az elmélet kidolgozójának. Valóban ő dolgozta ki ezt legalaposabban, ám elsősége nem teljesen igaz: a Higgs-mező tömegnövelő hatásának alapképletét Peter Higgs előtt bő tíz évvel Novobátzky Károly már levezette és publikálta. Ki tudja, ha ő is az Egyesült Királyságban dolgozik, most nem Higgs-bozonnak hívnánk azt a bizonyos részecskét, hanem Novobátzky-bozonnak.
Bay Zoltán munkásságát bizonyára többen ismerik, mint Novobátzkyét. Nagyon sokrétű a tudományos hagyatéka. A kommunisták elől Nyugatra emigrált; Szent-Györgyi Albert barátja volt, a második világháborúban mindketten támogatták Magyarország kiugrási próbálkozását.
A második világháborúból maradt ránk egy tanulságos történet Bay Zoltánról. Miután 1944-ben egyre hevesebben bombázták Magyarországot, létszükségletté vált a hatékony légvédelem. Annál is inkább, mert a németek féltették saját, jól teljesítő radarjaikat, nem bocsátották azt a magyar honvédelem rendelkezésére.
Bay Zoltán csapatának volt a feladata, hogy fejlesszen jó képességű radarokat a magyar légvédelem számára. Fejlesztőcsapata tagjai között 13 zsidó származású mérnököt is megmentett. Radarjuk végül még a németek csúcstechnikájánál is jobb lett, de addigra megérkeztek az oroszok is. A radarral kapcsolatos fejlesztés közben Bay már látta, hogy képesek lesznek „megradarozni” a Holdat. Ez a hatalmas tudományos áttörés végül 1946 elején sikerült is nekik, ám egy hónappal megelőzték őket az amerikaiak, akik teljesen más erőforrásokkal, és persze nem háborús káoszban dolgoztak. Bay Zoltán a legnagyobb fizikusaink egyike, és ha nem tartozik is a legelfeledettebb tudósaink közé, munkássága súlyának messze nem méltó módon él az utókor emlékezetében.
A kiváló fizikus, Selényi Pál 1911-ben bebizonyította, hogy Einstein tévedett, amikor azt állította, hogy a fényforrás atomjai tűszerűen bocsátják ki a fényt. Selényi igazolta a fény gömbhullám természetét. Ez akkoriban nagy szenzáció volt, komoly ösztöndíjakat kapott. Eötvös Loránd halála után, a tanácsköztársaság idején őt bízták meg a kísérleti fizikai előadásokkal, emiatt azonban később nem kaphatott állami állást. Végül annak a gyárnak a kutatólaboratóriumába került, amelyben Bay Zoltán igazgató lett.
Selényit tartotta az egyik legkreatívabb tudósának. Selényi Pál a fénymásolás atyja, ám hiába publikált róla sokat, hiába fejlesztette, tőke híján nem tudták a találmányt elvinni a gyártásig. Ez Chester F. Carlsonnak sikerült, akit ma a fénymásolás feltalálójának tartanak, ám beismerte, hogy találmányát erőteljesen Selényi munkássága ihlette.
E három tudós, illetve feltaláló példája jól szemlélteti, hogy a társadalmak milyen könnyen képesek elkótyavetyélni a tehetséget, a kreativitást. Ezeknek a tudósoknak a karrierjét kerékbe törte a háború és a diktatúra, de nem ők vesztettek a legtöbbet, hanem a magyarság. Munkásságuk egyértelműen paritásban volt az összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között dolgozó amerikai kollégáikkal. Nem lenne szabad eltékozolni a tehetséget!
Megjelent a Magyar7 2025/50.számában.
