„Élet vagy halál, Uram, amint parancsolod!”
E szavakat gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok jegyezte fel 1849. október 4-én, ítélethirdetésük előtt egy nappal. A 205 esztendővel ezelőtt, 1819. április 11-én a hesseni Ilbenstadtban született Karl August Graf zu Leiningen-Westerburg alt Leiningen rokonságával ellentétben a szabadságharc során a honvédsereg kötelékében harcolt és a magyar ügy melletti kiállásáért Aradon vértanúhalált szenvedett.
A legfiatalabb aradi vértanú, gróf Leiningen-Westerburg Károly az 1848–1849-es magyar szabadságharc legkiválóbb honvédtábornokai közé tartozott. 1848 őszén került táborkari századosként a bánsági hadtesthez, ahol postáját rendszeresen ellenőrizték. „Hiába, bizalmatlanok nevem iránt, és csak valamilyen Magyarország érdekében véghezvitt tettem semmisíthetné meg ezt a gyanút” – írta feleségének, Sissány Eliznek. Erre nem kellett sokáig várnia, hamar kitűnt vitézségével Tomasovácnál és Jarkovácnál. 1849 januárjában vette át a 19/III. sorgyalogzászlóalj parancsnokságát.
Hogy mennyire ragaszkodtak hozzá a győri Schwarzenberg-bakák, annak 1849. február 24-én adták remek példáját. A cibakházi átkelő védelmekor hadifogságba esett, ám katonái kiszabadították. „Bár rövid fogságom alatt sohasem hittem, hogy rab maradok, mégis annyira megtört az izgatottság és idegfeszültség, hogy erőtlenül embereim karjába dőltem. És így a szó szoros értelmében áthurcoltak a hídon egyre csókolva engem tetőtől talpig. (No, nem éppen gyöngéd csókok voltak.) Ó, Lizám, milyen boldog pillanat! De több vitéz életét vesztette, többen meg nehéz sebben feküdtek a kórházban, és csaknem mind miattam…” Szerette és értette a tréfát: „Mindig embereim között szoktam hálni, s ha vége volt a szolgálatnak, még ha reám céloztak is vele, melyet meg nem engedtem nekik, és éppen gúnyolódásukban mutatkozott meg leginkább hozzám való ragaszkodásuk. Különösen egy Kiss János nevű értett hozzá, hogy rossz magyarságomat utánozza, min magam is gyakran jókat nevettem.” Damjanich János vezérőrnagyot atyjaként tisztelte, jóban volt Földváry Károly őrnaggyal, „a bátrak bátrával” és Görgei Artúr tábornok őszinte barátságát is elnyerte.
Tápióbicskénél jókor érkezett be a III. hadtest, ugyanis Klapka György táborkari ezredes csapatai meginogtak. A Tápió hídjánál került sor arra a forradalmi párbajra, amelyet Jókainál olvashatunk, mint a két Baradlay fivér nemes vetélkedését Buda ostrománál. A lovagias ügy hátterében a kassai 9. vörössipkás honvédzászlóalj állt, ugyanis Damjanich azt Kiss Pál alezredes újonnan alakítandó dandárjához kívánta beosztani. Leiningen erre összekapott Kiss alezredessel, s Leiningent idézve „a vége az volt, hogy kihívtam párbajra.”
Leiningen naplója szerint „a falu kijárásánál alkalmat adtam az elmés Kiss Jancsinak, hogy engem megtréfáljon. – Én tudniillik mindig azt véltem, hogy a golyók előtt való hajlongás édeskeveset használ, és hála erős idegeimnek, nem is szoktam ezt megtenni. – Gyakran összeszidtam embereimet, ha le-lehajolgattak, és mindig azt mondtam nekik: »Én lóháton vagyok, jobban kitéve a golyóknak, mint ti, mégsem hajlongok előttük; álljatok hát ti is egyenesen, és ne bókoljatok.« – A falun való áthaladásunkkor megint kénytelen voltam előállani régi prédikációmmal, magamat állítva mintaképül; de mikor a falu kijárásánál a Schwarzenbergekkel megálltam és szivarra gyújtottam, egy golyó nagyon is közel süvöltött el mellettem, és inkább ösztönből, mint félelemből, orrom közeli érintkezésbe jött lovam sörényével. Tüstént mellettem terem Kiss uram, és mélyen hajlongva mondja: »Alázatos szolgája!« és természetesen vihogó nevetésben tör ki az egész zászlóalj. A fiúknak nagy volt az öröme, hogy egyszer engem is megcsíptek. Kiss uramnak egy aranyat ajándékoztam, és megígértem a zászlóaljnak, hogy mindig fizetek egy aranyat, valahányszor rajtaérnek, hogy egy golyónak bókolok. Ezt a második aranyat sohasem kellett megfizetnem.”
Este a táborba szállt hadtestek tisztjei előtt Görgei tartott beszédet:
Aztán megölelt minket, és hozzám így szólt: »Kívánságom teljesedett, láttalak és csodáltalak benneteket a harcban. Károlyom (így nevezett mindig, eleinte tréfából, mert én mindig ’tábornokom’-nak szólítottam, később megszokásból és irántam való igaz vonzalomból), derék katona vagy.« Aztán Kiss kezét és az enyémet megfogva, így folytatta: »Hallottam civakodásotok felől, soha nemesebben nem intéztek el viszályt, soha lovagiasabban nem vívtak párbajt.«
„Életem legszomorúbb napja” – írta a világosi fegyverletételről a nyári hadjárat során tábornokká avanzsált Leiningen. Október 5-i ítélethirdetésük után aradi cellájában kereste fel Baló Benjámin református lelkész, majd imádott feleségének írt búcsúlevelet:
Azt hittem, mindenre készen vagyok: és mégis e pillanatban görcsösen vonaglik a szívem arra a gondolatra, hogy téged, legnagyobb kincsemet, örökre elveszítelek. (…) A gyerekek még meg vannak kímélve a fájdalomtól, és ez jól van így, ők a te szavaidból fogják megismerni apjukat, és ki mondhatná meg nekik jobban, mint te, hogy apjuk, bár az emberi törvények elítélték, szívében becsületes ember volt, aki meggyőződéséért halt meg. Rövidre van szabva az idő, melyet még e földön tölthetek, a levelet nemsokára át kell adnom, és nehezemre esik megválnom ezektől a lapoktól, hiszen ezek az utolsó szavaim hozzád. Isten áldjon és oltalmazzon, drága nemes feleségem, és adjon neked erőt, engem pedig részesítsen örök békében. Édes drága Lizám! Gyermekeim! Éljetek boldogan! Nemsokára kiszenvedek. Még egyszer köszönet hű szerelmedért, mindenért, amit értem tettél. – Istenem, Istenem! Nem bírom tovább. Isten veled, életem, mindenem!”
Másnap hajnalban, amikor négy bajtársát agyonlőtték, még volt lélekjelenléte sógorának írni pár sort:
A vesztőhelyre kísért, fekete civil ruhát viselő tábornokok közül a szőke Leiningen daliás termete mellett azzal tűnt ki, hogy – miután sikerült megvesztegetnie fogvatartóit – az a kávébarna színű, piros zsinóros honvéd törzstiszti atilla volt rajta, amelyet hadi sikerei alkalmával viselt. Hatodiknak szólították a bitófa alá, ahol az utolsó szó jogán mondotta:
Amikor a nyakára hurkolták a kötelet, még élő sortársaitól elköszönt: „Isten veletek bajtársak! Nemsokára egy más ítélőbíró előtt fogunk állani, hol, hiszem, igazságosabban fognak ítélni fölöttünk.”
Megjelent a MAGYAR7 50. számában.
