Együtt élni a baktériumokkal
Legutóbbi írásomban a véradás rövid történetével, biológiai hátterével foglalkoztam, illetve emlékeztettem a tisztelt olvasót, ha egészsége és egyéb lehetőségei engedik, adjon vért. A véradás, sőt, már a vér látványa sokak számára persze rémisztő lehet. Mai témánk, a székletátültetés legalább ennyire, ha nem jobban sokkoló több olvasónknak. Remélem, csupán első olvasatra.
Kezdjük azzal, egyáltalán miért is merül fel egy ilyen bizarr ötlet – a székletátültetés – az orvosok fejében. A probléma megértéséhez nem hagyhatjuk ki, hogy az opportunista kórokozókkal foglalkozzunk röviden. Ennek nagyon jó szemléltetése a Világok harca című film, Steven Spielberg rendezésében. A civilizációnkat éppen kiirtó földönkívüli lényekkel a katonaság nem tudta felvenni a versenyt. Ezek a lények viszont nem alkalmazkodtak azokhoz a szemmel láthatatlan, apró élőlényekhez, bizonyos baktériumokhoz, amelyekkel az emberiség, sőt, az egész földkerekség gond nélkül együtt élt évmilliók óta. Ez az alkalmazkodás, illetve együtt élés óriási előnyt jelentett az emberek számára a földönkívüliekkel szemben: utóbbiak ugyanis nem voltak felkészülve a baktériumainkra, megbetegedtek, majd kipusztultak miattuk. A civilizációnk újabb esélyt kapott.
A filmben bemutatott földönkívüliek tulajdonképpen nagyon sok mindenben hasonlítanak az opportunista kórokozókhoz (méretbeli különbségek természetesen vannak). Az emberi szervezet megtanult együtt élni számtalan baktériummal. Ezek jelen vannak a szánkban, garatunkban, bélrendszerünkben, de a bőrünkön is. Együttes számuk jócskán meghaladja saját, emberi eredetű sejtjeink számát. Ezek közül jó pár önmagában nagyon veszélyes kórokozó lenne, de megfelelő arányban, más baktériumokkal együtt nagyon hasznos a jelenlétük.
Ők alkotják például a jótékony bélflórát, ami megakadályozza más, betolakodó baktériumok elszaporodását (egyébként egymás túlszaporodását is), ezáltal komoly betegségek kialakulását. Egyes műtétek során tervezetten erős antibiotikumokat adnak, és ezzel kiölik a bélflórát. Máskor egyéb terápiás célból kap a páciens antibiotikumkúrát, és ennek mellékhatásaként jelentősen gyérül a belek baktériumökoszisztémája. Ez megnyitja az utat, a lehetőséget olyan kórokozóknak, amelyek egyébként a védő hatású baktériumok jelenlétéből fakadóan nem tudnának megtelepedni. Ezek az opportunista kórokozók. Ilyen nevezetes baktérium a Clostridium difficile is.
A Clostridium difficile ráadásul alig érzékeny még a legerősebb antibiotikumokra is. Ez egy ördögi spirált eredményezhet: antibiotikumok adásával mindössze a jótékony, kívánatos bélbaktériumok újraszaporodását nehezítjük meg, lehetetlenítjük el. A kórokozó pedig tovább szaporodhat. Súlyos bélfertőzést okoz, nagyon magas halálozási aránnyal. Az érintett bélszakasz sebészi eltávolítása sem elégséges sok esetben.
Nagyon rettegett kórképról van szó tehát, érdemes minden lehetséges fegyvert bevetni ellene. Így vették elő a régi kínai orvoslásban is megtalálható felvetést a bélflóra gyors helyreállítására. Eszerint egészséges emberkeből valamilyen módon a bélflórát át kellene vinni a beteg beleibe. Az átvitel persze problémás, mert nagyon nehéz megállapítani, hogy tényleg egészséges egyén lenne a donor – természetesen a székletátültetés szempontjából. Nemcsak bizarr beavatkozásról van szó, még azt sem tudjuk pontosan, hogy mi az az összetevője a székletnek, amire a jótékony hatás érdekében szükség van. Melyik baktériumok? Egyéb mikróbák is fontosak lehetnek? Milyen salakanyag lehet és nem lehet az átvitt „transzplantátum”-ban? Ezeknek a kérdéseknek a tisztázása nagy előrelépés lenne afelé, hogy gyógyszergyári körülmények között előállítsanak olyan kapszulákat, készítményeket, amelyek ellenőrzött mennyiségben tartalmazzák a megfelelő bélflórát. Az eddigi tapasztalat szerint az ilyen készítményekkel zajló kísérletek zátonyra futottak, nem igazán voltak hatásosak. Ellenben a donorból származó, valódi széklet alapú terápia meglepően hatásosnak bizonyult.
Sok kérdés akad persze a beavatkozással összefüggésben. Nem mindegy, milyen módon tisztítják meg a levett székletmintát. Rengeteg kórokozó és betegség szempontjából kell szűrni. Előfordult, hogy az egyébként egészséges emberből olyan baktériumokat is átvittek, amelyeket a páciens szervezete nem viselt jól, olyannyira, hogy a kezelésbe néhányan bele is haltak. Ne felejtsük azonban el, hogy a betegségük eleve nagy halálozással jár. Természetesen ez nem mentség, biztonságos terápiát kell kidolgozni. Az sem mindegy, milyen életmódot folytat a donorjelölt. Az életkora is számít. Jelenleg a rokoni kapcsolatot is fontosnak tartják, mert valószínűsítik, hogy a hasonló életkörülmények, a hasonló genetikai adottságok nagyjából hasonló egészséges bélflórát eredményeznek.
Egy biztos: még nagyon sok a megismernivalónk, felfedeznivalónk. Rengeteg kutatás igyekszik kiaknázni a bélflóra összetételének vizsgálatát. Hangulati zavarok vagy éppen autoimmun betegségek sorát hozzák összefüggésbe a bélflóra elváltozásaival. Az ok-okozati viszony azonban még erősen kérdéses.
Egyelőre még az sem teljesen tisztázott, hogy mit kellene pontosan átültetni az egészségesekből a betegekbe, ha székletátültetésről lenne szó. A terápia alapjának, koncepciójának mindenesetre van létjogosultsága. Ígéretes gyógymód lehet a jövőben. A gyulladásos bélbetegségek, az irritábilisbél-szindróma gyógyírét is látják benne. Talán ez a kezelés nem is annyira bizarr, mint első olvasatra tűnik. Mint ahogy a véradás, illetve a vérátömlesztés sem az.
Megjelent a Magyar7 2020/27.számában.
