Egy világhódító végnapjai – 200 éve hunyt el Bonaparte Napóleon

2021. május 5., 08:00
Lacza Tihamér

Napóleon az a történelmi hős, akiről valószínűleg a legtöbb könyvet, tanulmányt, elemzést és méltatást írták, és persze a legtöbb követi jelentést is. Élete, ahogy mondani szokás, nyitott könyv volt, a gondolatait és utasításait figyelő beosztottjai gyakran írtak levelet vagy küldtek éppen beszámolókat megbízóiknak, mert a környezetében azért kémek is nyüzsögtek, hogy minden lépéséről tájékoztassanak. Mindezek dacára a kétszáz esztendeje elhunyt hadvezér és államférfi mind a mai napig foglalkoztatja az életrajzírókat, a történészeket és természetesen a múlt dolgai iránt érdeklődő olvasókat is.

Napóleon Szent Ilonán
Fotó: Wikipédia
Bonaparte Napóleon Szent Ilona szigetén

Ezúttal életének arról az utolsó hat esztendejéről lesz szó, amelyet az Atlanti-óceánban, Afrika és Dél-Amerika között félúton elterülő Szent Ilona szigetén száműzetésben töltött és ahol a halál is érte 1821. május 5-én.

Napóleont a Waterloonál 1815. június 18-án elszenvedett vereséget követően lemondásra kényszerítették és egy angol hajó fedélzetére vitték. Az excsászár titokban abban reménykedett, hogy Angliában jelölnek majd ki számára egy alkalmas helyet, esetleg Amerikába viszik, ehelyett a távoli, akkor már 1659 óta a britek (pontosabban a Kelet-indiai Társaság) fennhatósága alá tartozó, 122 km2 területű Szent Ilona-szigetre szállították, ahonnan aligha tudott volna megszökni, mint tette azt egy évvel korábban, amikor Elba szigetéről tért vissza Franciaországba és 100 napra átvette a hatalmat. A vitorlás, fedélzetén az előkelő száműzöttel 1815. október 17-én kötött ki a szigeten, ahol – biztos, ami biztos – 2780 katonából álló alakulatot is elhelyeztek, emellett hat brigg is cirkált a sziget körül, a főváros, Jamestown kikötőjében pedig három jól felfegyverzett fregatt horgonyzott Napóleon esetleges szökési szándékát megakadályozandó.

Szent Ilona szigete
Szent Ilona szigetének térképe
Napóleon betegségei

A szigetre érkezésekor 46. évében járt, komolyabb egészségi problémái nem voltak, leszámítva az időnként jelentkező húgyúti gyulladásokat, amelyek vagy a kankóval függhettek össze, de nem kizárt, hogy még az 1798-as egyiptomi hadjárat idején métely fertőzte meg, amely krónikus húgyhólyaggyulladást okozott. Miután az excsászárt Longwoodban, egy szép rezidencián elszállásolták, hamarosan egyéb egészségi problémák jelentkeztek nála. Ezek eltérő intenzitásúak voltak és néhány napig, esetleg néhány hétig tartottak, majd elmúltak, hogy idővel ismét kiújuljanak.

Ő ezt kezdetben a szokatlan éghajlati viszonyokkal hozta összefüggésbe és folyamatosan panaszkodott a nem megfelelő körülményekre és a brit hatóságok, különösen Hudson Lowe (1769–1844) kormányzó vele szembeni – bizonyos értelemben kimért és olykor megvetéssel is párosuló – magatartására. Az angoloknak természetesen nem állt érdekükben, hogy Napóleon meghaljon, hiszen szükség esetén egy angol-francia konfliktusban tromfként használhatták a Napóleon esetleges visszatérésétől folyamatosan rettegő Bourbonok ellen, akik 24 év után végre újból elfoglalhatták a francia trónt. Lowe kormányzónak már csak ezért is kellemetlen lehetett Napóleon állandó panaszkodása és szívesen elhitette magával, hogy valójában egy hipochonderrel van dolga, aki nem tud beletörődni egykori hatalma végleges elvesztésébe.

Lowe kormnányzó
Hudson Lowe két arca fotó: Wikipédia

Pedig az excsászár akkori személyi orvosa, az ír származású Barry O’Meara (1786–1836), aki korábban hajóorvosként szolgált a HMS Bellerophon fedélzetén, amely a waterlooi csata után a francia partvidéket tartotta blokád alatt, tisztában volt betege valódi állapotával. Őt egyébként maga Napóleon kérte fel arra, hogy legyen az orvosa, miután elődje nem volt hajlandó a bukott uralkodót követni Szent Ilonára. O’Meara doktor 1817 őszén megállapította, hogy Napóleon krónikus májgyulladásban szenved, a lépe is megnagyobbodott és hasüregének jobboldalán tartós fájdalmai voltak. Időnként hányt is és az étvágytalanság állandó kísérője lett. Minderről kezelőorvosa részletes jelentést írt, de a kormányzó ezt ignorálta, és amikor O’Meara közvetlenül Londonba menesztett egy beszámolót betege állapotáról, Lowe 1818 júliusában felmentette „tisztségéből” és az első hajóval Angliába küldte. Az orvos a következő évben egy részletes beszámolót adott közre Londonban, ebben a saját tapasztalatait és benyomásait írta le.

Íir és korzikai orvos
Napóleon két orvosa: Barry O'Meara (b) és Francesco Antommarchi (j) fotó: Wikipédia
A sziget kormányzója nem hisz az orvosoknak

Lowe kormányzó sokáig nem gondoskodott egy másik orvosról, miután meggyőződése volt, hogy egy képzelt beteggel van dolga és ezt Napóleon állapotának átmeneti javulása is mintha igazolta volna. 1819. január 16-án aztán délután Napóleon hányni kezdett, erős görcsei támadtak és néhányszor el is ájult. Már-már úgy tűnt, hogy hamarosan bekövetkezik a vég. Környezetéből valaki orvost kért és csakhamar meg is jelent Napóleon betegágyánál dr. John Stokoe (1775–1852), a Szent Ilonát őrző brit flotta főorvosa, akinek sikerült stabilizálnia a beteg állapotát és a következő napokban többször is megvizsgálta.

Napóleon kalapja
Lowe kormányző és Napóleon egy karikatúrán (b) és dr. John Stokoe orvos (j) fotó: Wikipédia/ma7

Három orvosi jelentést állított össze, az ezekben foglaltak lényegében megegyeznek dr. O’Meara diagnózisával. Stokoe Napóleon állapotát nagyon nyugtalanítónak tartotta. Lowe kormányzó azonban még ezek után is csökönyösen kitartott korábbi véleménye mellett és azzal gyanúsította meg az orvost, hogy bedőlt Napóleon színjátékának, a három jelentést pedig tendenciózusnak, politikailag elfogadhatatlannak tartotta, mivel szerinte azt a beteg sugallta. Dr. Stokoet egy új, „objektív” vizsgálatra utasította, aki azonban nem tett eleget a parancsnak, ezért hadbíróság elé is került. Napóleon állapota ezek után ismét javulni kezdett, ami megerősítette a kormányzót a saját „diagnózisa” helyességében. Napóleon családja ennek ellenére aggódott a beteg miatt és felkérte dr. Francesco Antommarchit (1780–1838), egy korzikai születésű orvost, hogy vállalja el Napóleon kezelését. A doktor 1819 szeptemberében érkezett meg Szent Ilonára, és bár földije volt a betegnek, nem tett rá jó benyomást, gyakran vitatkoztak is. Ennek ellenére az excsászár állapota 1820-ban sokat javult, személyesen felügyelte a longwoodi rezidencia parkjának felújítását, sőt több alkalommal hosszabb lovaglásokra is vállalkozott.

 

Napóleon-rezidencia
Napóleon ebben a házban lakott száműzetésekor fotó: Wikipédia

Az év vége felé azonban ismét jelentkeztek a korábbi tünetek és Napóleon állapota tovább romlott. Antommarchi különböző szerekkel próbálkozott, végül az egyik készítménye annyira megviselte Napóleont, hogy egyszerűen elzavarta az orvost. Mivel a beteg állapota állandó orvosi felügyeletet kívánt, dr. Archibald Arnott (1772–1855) katonaorvost bízták meg a feladattal, akit Napóleon olyannyira megkedvelt, hogy még a végrendeletébe is bele vette. Ennek ellenére az excsászár állapota egyre rosszabbodott és egy higany tartalmú hashajtó, a kalomel – akkoriban általánosan használt készítmény – beadását követően végzetesre fordult.

Az utolsó doktor
Dr. Archibald Arnott, Napóleon utolsó kezelőorvosa fotó: Wikipédia

A beteg 1821. május 5-én este kiszenvedett. A kormányzó utasítására már másnap elvégezték a boncolást, amelynek egyértelmű volt a célja: igazolni, hogy Napóleon természetes halállal hunyt el, nem a rossz bánásmód következtében. A boncolásnál 17-en voltak jelen, később többen saját verziójukat is közreadták, de az első boncolási jegyzőkönyv szerint a gyomor kiterjedt rákos elváltozásokat mutatott és ez volt a halál elsődleges oka. Lowe kormányzó „megnyugodhatott”, elvégre, ha Napóleont máshol őrzik, ebbe a betegségbe akkor is belehalt volna, tehát nincs közvetlen összefüggés a Szent Ilona-szigeti bánásmód, esetleg éghajlat és a beteg halála között.

Napóleon kiterítve
Napóleon holtteste fotó: Wikipédia
Napóleont megmérgezték?

Néhány évvel később a boncolást vezető Antommarchi egy új verzióval állt elő, amely szerint ha gyomorrákja lett volna, akkor soványnak kellett volna lennie, de ezt cáfolni látszik az a körülmény, hogy Napóleon testében vastag zsírszövetréteget tártak fel. Megismerve elődei látleleteit fokozatosan arra a következtetésre jutott, hogy Napóleont valószínűleg időnként mérgezték valamivel, ez magyarázza, hogy olykor rosszabbodott az állapota, máskor viszont sokkal jobban volt. Ez a feltevés már krimiszerűvé teszi az egész történetet, csak az a kérdés, hogy ki és mivel mérgezte az excsászárt. A halálakor vett hajtincsek kései elemzése kimutatta, hogy a megengedettnél sokszorosan több arzén volt a szervezetében. Mivel 13 cm hosszú szálakat elemeztek, ebből arra is következtetni lehetett, hogy mikor és mennyi méreg kerülhetett a szervezetébe. Voltak időszakok, amikor kevesebb arzént találtak, viszont voltak hónapok, amikor a koncentráció rendkívül magas volt. Hogyan kerülhetett a méreg a szervezetébe?

Charles Tristan de Montholon
Charles Tristan de Montholon gróf forrás: Wikipédia

Vannak feltételezések, hogy 30 főből álló személyzetének tagjai között akadt valaki, aki a Bourbonok ügynöke volt és arzénnal mérgezte Napóleon borát, amelyet szívesen fogyasztott. Napóleon korábbi hajmintáinak elemzése is kimutatta, hogy időnként már Franciaországban is sok arzén került a szervezetébe, de a legkorszerűbb analitikai módszerek segítségével nyomon követhető lett másfél-két napnyi intervallumban is, hogy mekkora arzén-koncentráció lehetett a szervezetében azután, hogy Szent Ilona szigetére megérkezett. Némi valószínűsége van a véletlen mérgezésnek is. Azokban az évtizedekben nagyon kedvelt volt egy zöld színű tapéta, amelynek festékanyaga lényegében a réz és az arzén vegyülete volt, és ebből bizonyos körülmények között arzén kerülhetett a környezetbe és így az ott lakók szervezetébe is. Felfedeztek egy gombát, amely különösen jól érzi magát arzén jelenlétében és szervezete az arzént tartalmazó zöld festékből egy igen mérgező szerves arzénvegyületet képes előállítani és a környezetbe juttatni. Kérdés persze, hogy ez a Scopulariopsis brevicaulis gomba volt-e a gyilkos vagy Charles Tristan de Montholon gróf (1783–1853), akinek feladata volt a longwoodi borospince felügyelete és a napi borszükséglet biztosítása. Ez az utóbbi feltevés sokkal inkább tűnik valószínűnek, már csak azért is, mert korábban a Napóleont eláruló Talleyrand külügyminiszter közeli munkatársa volt és elképzelhető, hogy egykori főnöke sugallatára kevert mérget az excsászár borába. A sors fintora, hogy Napóleon a végrendeletében 2 millió frankot hagyott a grófra, akit hűséges hívének és nagyon kedves barátjának nevezett.

Napóleon koporsójának felnyitása
Napóleon koporsójának felnyitása 1840-ben, Párizsban forrás: Wikipédia

Kövesse facebook oldalunkat is!