Egy vértanú családjának hihetetlen története
Az aradi vár udvarán kivégzett 13 honvéd katonatiszt között hiába keressük Ormai Norbert ezredes nevét, noha ma már úgy emlegetik, mint Haynau elsőként bitófára küldött aradi mártírját. A Bresciai hiénaként is elhíresült Julius Jacob von Haynaut (1786–1853), aki 1849. március 31-én vérbe fojtotta a lombardiai felkelést, két hónappal később megbízták a magyarországi szabadságharc leverésével és elsősorban a 200 ezer fős orosz intervenciós sereg hathatós közreműködésének köszönhetően jelentős sikereket ért el a magyar honvédsereg ellen.
A „legnagyobb győzelmét” 1849. augusztus 9-én a temesvári csatában aratta, amely nyomán a magyar főerők már képtelenek voltak folytatni a kilátástalan küzdelmet és néhány nappal később Világosnál letették a fegyvert. Igaz, Haynau nagy bosszúságára az oroszok előtt, és talán emiatt még nagyobb elszántsággal igyekezett megtorolni a magyarok lázadását a Habsburgok ellen. Mintegy száz embert kivégeztetett és sok száz embert küldött hosszú időre börtönbe. Az első honvédtisztet 1849. augusztus 22-én végeztette ki és erről két nappal később egy levelében egyebek között ezt írta:
De ki volt ez az „Auffenberg nevű egyén”? 1813. május 28-án született a nyugat-csehországi Dobřanyban, ahol Norbert Anna Johann Baptist Auffenberg néven még aznap megkeresztelték. Apja főhadnagyi rangban lovászmester volt a császári hadseregben és 1815-ben családjával előbb Magyarországra költözött, majd Erdélyben telepedett le. Norbert fia is katonai pályára lépett: az olmützi katonai nevelőintézetet elvégezve 1831-ben ezredkadétként lépett szolgálatba az erdélyi kiegészítésű (Splényi) sorgyalogezredben. 1840-ben hadnaggyá léptették elő és minősítése alapján egy jó képességű tiszt volt, de azt is feljegyezték róla, hogy hóbortos, fura viselkedésű, könnyelmű és adósságcsináló ember. Akkoriban Galíciában szolgált és valahogyan belekeveredett egy lengyel összeesküvésbe, amelynek a célja egy fegyveres felkelés kirobbantása volt. A fellázadt, kizárólag lengyelekből álló egységet végül lefegyverezték, Auffenberget több tiszttársával (köztük Joseph nevű öccsével) letartóztatták és az egyik fővádlottként hét évig (!) tartó vizsgálati fogság után 1847-ben „14 év vasban letöltendő várfogságra ítélték”, a büntetését a munkácsi várbörtönben kezdte.
Kossuth azonban Pestre rendelte, és előbb századossá, majd őrnaggyá léptette elő. 1848 decemberében engedélyezte, hogy az időközben a nevét Ormaira magyarosító (az Auffenberg magyarul hegyi embert, a berg pedig hegyet, ormot jelent) megszervezzen néhány honvéd vadászezredet, amelyek a későbbiekben hasznosan segítették a honvédséget. 1849. március 1-jén alezredessé, két hónappal később ezredessé léptette elő és egyúttal kinevezte a vadászezredek főfelügyelőjévé. Igyekezetét azonban a vezérkarban bizalmatlanul figyelték, ugyanis sok esetben magasabb zsold ígéretével csábított honvédeket a vadászezredekhez, és olykor a korrupció sem állt távol tőle. Görgei Artúr vagy Szemere Bertalan kormányfő például nem kedvelte őt; számos pletyka is terjengett róla és arról is, hogy nagy hatással van bizonyos befolyásos hölgyekre (Kossuth nővérére és feleségére, de másokra is).
1849 nyarán azonban felismerte, hogy a szabadságharc előbb-utóbb vereséggel végződik, ezért 1849. augusztus 7-én „beteget jelentett”, majd lemondott a rangjáról és a beosztásáról is. Öt nappal később az orosz intervenciós sereg egyik ukrán gyalogezredének tagjai elfogták és Gyulára szállították. Saját kérésére engedélyezték, hogy Aradra távozhasson, ahol 1849. augusztus 21-én feladta magát. Ezzel azonban aláírta a halálos ítéletét, mivel Haynau parancsára másnap felségsértés vádjával elítélték és felakasztották.
A jó svádájú Ormai nyilván azzal is bosszanthatta férfi ismerőseit, hogy a hölgyek körében nagyon népszerű volt, sőt gáláns kalandjairól is pletykáltak. 1849. március 19-én egy Rozsváry (Kornhoffer) Lajos nevű számvevő őrnagy meghívta őt Nagyváradon működő kávézójába, ahol akkor 18 éves (de már egy rosszul sikerült házasságot maga mögött tudó) Vilma nevű lánya ült a pénztárban. Ahogy mondani szokták: a két ember között szerelem támadt az első látásra, noha Ormai akkor éppen kétszer volt idősebb Vilmánál. Két hónappal később, 1849. május 27-én Kolozsvárott, a Farkas utcai református templomban megtartották az esküvőt.
Az illető eleinte hallani sem akart a dologról, mivel úgy gondolta, hogy ez szentségtörés lenne, ráadásul büntetendő dolog is. De amikor Vilma egy nagy köteg pénzt tett eléje és ezt azzal is nyomatékosította, hogy a dolog titokban marad, és amint megszüli a gyermeket külföldre távozik, Ormay József beadta a derekát és formálisan házasságot kötött az özveggyel, sőt a gyermeket a saját nevére vette, akinek az y-t leszámítva ugyanaz lett a vezetékneve, mint a valódi apjáé.
Ormainé Rozsváry Vilma valóban beváltotta az ígéretét és miután megszületett a fiacskája, azt a bátyja gondjaira bízta, ő pedig Törökországba utazott, ahol a szabadságharc számos menekültje is menedékre talált.
Ormay Norbert József 1885-ben értesült anyja haláláról és arról, hogy mekkora örökség szállt rá. Ez gyökeresen megváltoztatta az életét. Akkor már nős volt és két gyermek apja. Elhatározta, hogy családjával Amerikába költözik. Az USA-ban, Texasban telepedett le, ahol nagy földbirtokot vásárolt és marhatenyésztésbe fogott.
A helyi újság utóbb kinyomozta, hogy Ormay „gróf” 1886-ban Brazíliába ment, ahol átvette anyja még megmaradt örökségét, majd Rio de Janeiróból elhajózott Baltimore-ba. Itt hamarosan ismét megnősült, Emma B. Hoschkét vezette oltár elé, ami persze bigámia volt, hiszen előző feleségétől, Franciska „grófnőtől” még nem vált el. Ő meglepődve hallotta egy németországi ügyvédtől – Friedrich Gustav Steiglichtől –, hogy férje és „újdonsült” felesége Németországban bízta meg őt amerikai ügyei rendezésével. Steiglich is meglepődött, hiszen korábban nem volt tudomása megbízóje előző feleségéről. Végül sikerült eladnia a kastélyt 14 ezer dollárért. Az összeg felét Franciska kapta, aki két fiával visszatért Európába és Németországban telepedett le.
Közben „volt” férje 1888-ban Németországból Amerikába hajózott és a mexikói határnál Montameroles környékén több haciendát vásárolt. Azt nem sikerült kideríteni, hogy Ormay új felesége vele tartott-e, de a San Antonio Expressben 1891-ben egy interjú jelent meg von Ormayval, akit egy újabb szerepkörben: felvilágosult gyárosként mutattak be az olvasóknak.
Ormay utolsó „foglalkozása” pék volt, a Galvestoni Városi Címjegyzékben 1898-ban ilyen minőségében vették nyilvántartásba.
Ormay fia, III. Ormay Norbert 1900. január 16-án érkezett meg Németországból Brazíliába. Ő asztalos volt és a hajóút során ismerkedett meg leendő feleségével, Emilia Zollnerrel. Az akkoriban nagyrészt németek lakta Rio Grande do Sul településen alapítottak családot, de mártírhalált halt nagyapjáról sosem beszélt a gyerekeinek. Nyolc gyermeke közül csak ketten érték meg a felnőtt kort: Julio Fernades von Ormay (1902–1982) és Alma Vilma von Ormay (1908–1992).
Az Ormay leszármazottak a világ több országában megtalálhatók, Brazíliában is jó néhány Ormay él, bár ma már nem használják a „von” előtagot, viszont egyre többet tudnak mártírként meghalt ősükről.