Egy véres leszámolás krónikája
Valamikor az 1970-es évek elején került a kezembe Heinrich Mann (1871–1950) talán legkiemelkedőbb műve, a IV. Henrik életét és korát bemutató regénye, amelyet az 1930-as évek derekán, már emigrációban írt. Ebben, egyebek mellett szinte történetírói hitelességgel foglalja össze a Szent Bertalan éjszakáján lezajlott véres eseményeket, amelyek korábban Prosper Mérimée-t (1803–1870), a Carmen című elbeszélés szerzőjét is megihlették és 1829-ben íródott regényével (Szent Bertalan éjszakája) szinte berobbant az irodalomba.
A két író természetesen egészen eltérő módon közelíti meg a témát. Heinrich Mann az egyes főszereplőket: Medici Katalin anyakirálynőt (1519–1589), IX. Lajos francia uralkodót (1550–1574), hugenotta sógorát, Navarrai Henriket (1553–1610) és feleségét, Valois Margitot (1553–1615), illetve a francia protestánsok vezérének számító Gaspard de Coligny admirálist (1519–1572) és ellenfelét, a katolikus Henri de Guise herceget (1550–1588) kíséri figyelemmel, míg Mérimée regényében ők szinte csak epizodisták, a történet igazi hősei azok az „alattvalók” – katolikusok és protestánsok –, akiket az események magukkal ragadnak és döntések elé állítják.
A Luther Márton és Kálvin János által elindított protestáns mozgalom nem hagyta érintetlenül Európa akkor legjelentősebb királyságát, Franciaországot sem. Az 1550-es évek második felétől egyre szélesebb körben terjedtek a protestáns, elsősorban kálvini tanok és 1559-ben az hugenották (ejtsd: ügenották) megtartották első nemzeti zsinatukat Párizsban.
A protestáns terjeszkedés ellen már II. Henrik (1519–1559) is erős kézzel igyekezett fellépni, de egy lovagi tornán halálosan megsebesült, így özvegyére, Medici Katalinra várt a feladat, hogy helyreállítsa a korábbi állapotokat. Feladatát az nehezítette, hogy Ferenc fia (1544–1560), a trónörökös még csak 15 éves volt apja halálakor, ráadásul egy évvel később elhunyt, utóda, Károly (1550–1574), aki IX. Károlyként lépett a trónra ekkor még csak 10 éves volt, ezért az anyakirályné arra kényszerült, hogy az ország főuraival, elsősorban a de Guise családdal osztozzon a hatalmon.
Ugyanakkor az hugenották is igyekeztek befolyást szerezni a gyermekkirály felett. Vezetőik, Louis de Bourbon-Condé (1530–1569) és Gaspard de Coligny admirális hol békés eszközökkel, hol katonai erővel szerették volna elérni céljukat. Condé herceget egy vesztes csata után halálra ítélték, de végül Medici Katalinnak köszönhetően a kivégzést elhalasztották, sőt idővel a szabadságát is visszanyerte.
Ebben a képlékeny helyzetben manővereztek a főszereplők és kötöttek rövid ideig tartó békét (amboise-i béke – 1563; longjumeau-i béke – 1568). A király oldalán Spanyolország és a pápa, a protestánsok oldalán az angolok, a hollandok és a bajorok is „besegítettek” az összecsapásokba, így 1568 szeptemberében az hugenották ismét fegyvert ragadtak Navarrai Henrik (a későbbi IV. Henrik francia király) vezetésével. A háborúskodás kicsúcsosodása az 1569. március 13-án lezajlott jarnaci csata volt, ahol a királyi sereg diadalmaskodott és Condé herceg is elesett. Az hugenották visszavonultak, de később ismét megütköztek a királyi sereggel (moncontouri csata, 1569. október 3.), ám ezúttal is vesztesen hagyták el a csatateret. A katolikusok azonban nem használták ki a lehetőséget, így Coligny admirális – bár maga is megsebesült – rendezni tudta a sorokat és újabb területeket foglalt el.
Az 1570. augusztus 8-án aláírt saint-germaini béke számos kedvezményt biztosított a protestánsoknak, és ez a törékeny helyzet vagy két évig tartott, noha időnként kisebb incidensek borzolták a kedélyeket. Ebben a légkörben született az az elképzelés, hogy a király nővérét, Valois Margitot és az hugenották fiatal vezérét, Navarrai Henriket összeházasítják és ezzel véget vetnek a két hatalmi csoport és egyszersmind felekezet közötti viszálynak. Az esküvői szertartásra 1572. augusztus 18-án került sor Párizsban, maga a vőlegény azonban nem jelent meg a katolikus szertartáson. Ott volt viszont Coligny, akit négy nappal később egy fanatikus katolikus puskalövéssel megsebesített. Az hugenották követelték az eset kivizsgálását, amit IX. Károly másnapra megígért.
IX. Károly augusztus 26-án lépett először a nyilvánosság elé és a vérengzést azzal indokolta, hogy egy összeesküvést kellett megelőzni. Az eseményekről szóló híreket különbözőképp fogadták külföldön. II. Fülöp spanyol király állítólag nagy hahotával kommentálta a történteket, XIII. Gergely pápa örömében háromnapos díszkivilágítást rendelt el, hálaadó misét celebrált és egy emlékérmet is veretett Ugonottorum strages 1572 felirattal. Ugyanakkor az angol királynő, I. Erzsébet a következményekre hívta fel a figyelmet, a francia király apósa, II. Miksa német-római császár szégyenérzésének adott hangot.
Ezek után a kedélyek nem csillapodtak le, a háborúskodás folytatódott azt követően is, hogy IX. Károly 1574-ben, alig 24 évesen meghalt és öccse lépett a trónra. III. Henrikkel 1589-ben merénylők végeztek, ő korábban szintén meggyilkoltatta riválisait.
A helyzet azt követően „rendeződött”, hogy Navarrai Henrik a francia trónra lépett. Bár katolizált, 1598-ban kiadta a nantes-i ediktumot, amely bizonyos jogokat biztosított a protestánsok számára, de végeredményben sem a katolikusokat, sem az hugenottákat nem elégített ki. Mégis egyfajta nyugalmat hozott, ami kedvezett a gazdaság fellendülésének és valamelyest konszolidálta az országban kialakult helyzetet.
A történészek szerint a 16. századi franciaországi történésekre a genetika is hatással lehetett. Medici Katalin ugyanis egy férfiakon jelentkező örökletes betegséget, a vérzékenységet adta át fiainak, akik ezért haltak meg idő előtt, és egyébként is állandóan betegeskedtek. Emiatt nem voltak képesek teljes „erőbedobással” uralkodni és önálló döntéseket hozni. Mindez természetesen önmagában még nem magyarázza a kaotikus viszonyokat, hiszen azok a szellemi és vallási mozgalmak, amelyek a 16. században Európában lábra kaptak, a hatalmi központokat megingató háborús események (oszmán hódítások, a tengerek feletti uralomért folytatott harc, új társadalmi rétegek előretörése stb.) olyan folyamatokat indítottak el, amelyek hatásai még napjainkban is érezhetőek.
