Egy tábor margójára
Hosszú idők óta nyaraim egyik fénypontja az önismereti tábor. Mindez határozott névelővel, ugyanis ebben a bizonyosban találtam meg magam, ide úgy járok, mintha haza mennék. Tíz éve ez a környezet szolgáltat olyan élményt, amelyben azt érzem, önmagam lehetek, s ami ennél is fontosabb, önmagam tudok lenni anélkül, hogy megfordulna a fejemben, hogy bárki is megítélne, vagy szánt szándékkal bántani próbálna.
Egész impozánsan hangzik, nem? Különlegesnek és ritkának, holott jobb helyeken és időkben körülbelül így lehetne leírni a család létélményét. A kulcsszó nálam az intimitás. Ami ismét egy olyan kifejezés, amit nem tanítanak az iskolákban, s amint az lenni szokott, számtalan hibás képzettársítást rendelnek hozzá.
Másodsorban pedig – s itt jön az önismereti aspektus – nem szabad megfeledkeznünk a saját magunkhoz fűződő intim viszonyról sem. Tudniillik minden olyan „ön”-nel kezdődő, a személyiségünket alapjaiban meghatározó, illetve a szakirodalomban szintén sokat emlegetett kifejezés, mint az önbecsülés, az önbizalom, az önértékelés stb. szoros összefüggésben van azzal, mennyire vagyunk intim viszonyban önmagunkkal.
Ezen a ponton érdemes lehet feleleveníteni a „bot két vége tanát”, a „világ tükörtermészetét” és a tudatosság kifejezéseket az intimitás függvényében. A világ duális természete miatt létünket alapvetően az „én” és „más(ok)” vagy „én” és „az(ok)” tengely határozza meg. Nem attól vagyunk jobbak, szerethetőbbek, erkölcsösebbek, ha az „én”-t lehasítjuk a képletről. Ez általában mártíromsághoz és áldozati játszmákhoz vezet. Míg az ellenpólus, ha csak magammal vagyok elfoglalva, narcizmust és tettes dinamikát vetít elő.
A megoldás, nem meglepő módon, az arany középút. Mi kell ehhez? Tudatosság.
Persze ez az igazán trükkös rész, de azért itt is van támpont. Ez pedig a világ tükre. Pszichodinamikai szempontból a tengely bármelyik pontján is helyezkedjünk el, a világ annak ellenkezőjét fogja számunkra tapasztalati szinten elhozni. A mártírt kihasználják, erősítve annak hitét, hogy a világ zsarnok. A narcisztikust pedig titokban vagy nyíltan megvetik, erősítve annak hitét, hogy igen is, csak magával érdemes foglalkoznia. Amennyiben egészséges intimitással rendelkezünk, egyaránt tudunk elfogadók, szeretetteljesek lenni másokkal szemben, egyben képesek leszünk egészséges határtartással felelősséget vállalni önmagunkért.
A tábor számomra egy intim közeg, amelybe érdekes módon az idén úgy érkeztem, hogy még csak jól sem akartam magam érezni feltétlenül. Egy ilyen gondolat hallatára az ember felhúzhatja a szemöldökét, kivéve persze, ha önismerettel foglalkozik. Aki ezt teszi, tudja, vagy már megtanulta, hogy az örökös boldogság iránti vágy alapvetően az ego óhaja. Résen kell lennünk, ugyanis, ha mindig a katarzis képe lebeg a szemünk előtt, valamint egy jóléti állapot elérése érdekében kacérkodunk az önfejlesztés, a terápia gondolatával, akkor elkerülhetetlenül csalódni fogunk.
Murphy törvénye most is bejött, ez lett az eddigi legkülönlegesebb élményekkel felvértezett elvonulásom. Nem a megszokott módon jutottam el, nem a számomra legszorosabb érzelmi szállal kötődő emberkékkel voltam körülvéve. Úgy éreztem, átadom magam a történéseknek, jöjjön bármi. Nem igazán voltak elvárásaim, így gyakorolhattam a „legyen meg a te akaratodat”. S láss csodát! Ebből az indirekt megközelítésből, miszerint „nem akarok semmit”, annyi, de annyi mindent kaptam!
Első és talán legfontosabb megélésem az volt, hogy bár kevesebben voltunk, mint általában, kivétel nélkül mindenkivel kapcsolódtam, legyen az új vagy régi arc.
Kapcsolódás alatt azt értem, hogy mély, nyitott, figyelő kommunikációt folytattam olyan emberekkel, akiket nem ismertem, vagy éppenséggel távolból ismertük egymást, de eddig mégsem voltak közös élményeink. Hát, most lettek.
A szakmai program gyümölcsöző volt, értékes tapasztalatokkal gazdagodtam, s az esti kikapcsolódás éjszakába nyúló táncfesztivállá alakult. A tánc természetesen nem ritka, az azonban annál inkább, hogy rá tudjam magam bírni az ösztönös mozdulatokra és flow-élménybe kerüljek mindeközben.
Aki ismer, az érti ennek a mondatnak a súlyát, tudniillik a lehasított ösztönvilágom integrálásával jócskán van dolgom.
Ezenkívül volt közös ének, s belső gyermekünknek megadatott a fogócska, a verseny, de még a trambulin is. A kutyától békét, a fecskétől reményt kaptam. A tizennyolc éves lánytól spontaneitást és életigenlést, az anyától gondoskodást. Míg a tanárnőtől felelősségvállalást és szeretetet, addig határon túli barátomtól bajtársiasságot és erőt leshettem el. Végtelen hálával adózok mindannyiuknak. Köszönöm, hogy ezt megélhettem veletek!
Megjelent a Magyar7 2024/31. számában.
