Egy kalandor különös élete
A Felvidéki Értéktár Bizottság legutóbbi online megbeszélésén nekem jutott az a megtiszteltető feladat, hogy vegyem számba azokat a Felvidékhez köthető egykori személyiségeket: tudósokat, művészeket, írókat, politikusokat és más közszereplőket, akik méltók lennének arra, hogy alakjukat valamilyen formában beemeljük a köztudatba és annak a településnek vagy régiónak a lakóit, amelyhez életük és tevékenységük bizonyos időszaka szorosabban kapcsolódik, arra ösztönözzük, hogy méltóképpen emlékezzenek rájuk.
Természetesen számos kiváló férfiú és hölgy már elfoglalta megérdemelt helyét a kollektív emlékezetben, gondoljunk csak az 1848/49-es magyar szabadságharc hőseire, jeles íróinkra, művészeinkre és tudósainkra, de már most látom, pedig csak éppen belefogtam az adatgyűjtésbe, hogy azok száma, akik ugyanúgy megérdemelnék ezt a figyelmet, sokszorosan meghaladja a panteonban helyet foglalókét. Az is kiderült, hogy ezekről az emberekről sokszor csak felszínes tájékoztatók ismertek és a róluk szóló tudásunk alapos kiegészítésre szorul.
Az alábbiakban egy nagyon különös életpályát mutatnék be, hiszen akiről szó lesz nehezen jellemezhető a szokásos módon. Vagy két évvel ezelőtt portálunkon már felbukkant az alakja, de úgy érzem, hogy sokkal többet érdemes róla tudnunk.
Apja, Zubovits József (1812–1861) a szabadságharcot megelőző időben a megye táblabírája volt. Két gyermekének nem éppen szokványos keresztneve (a fiatalabb Zubovits fiút Románnak hívták) feltehetően összefügghet a család lengyel eredetével, hiszen csak 1794-ben telepedett le az egyik Zubovits Magyarországon, korábban több Zubovits-ős is a lengyel királyok szolgálatában állt katonaként, főasztalnokként vagy más fontos tisztség viselőjeként.
Fedor a váci Kegyesrendi Gimnáziumban folytatott rövid ideig középiskolai tanulmányokat és már ebből az időből fennmaradt egy vele kapcsolatos bejegyzés, amely szerint afféle diákvezér volt és kukoricaszárral, elcsent krumplival és répával „komoly” csatákat vívtak a kálváriai deákvár környékén az ő vezényletével. Ilyen „előzmények” után talán nem is meglepő, hogy ezt követően Bécsben, a Tereziánumban (Theresianische Militärakademie) hivatásos katonatiszti tanulmányokat végzett és 1862-ben, 16 évesen (!) már a császári és királyi 25. gyalogezred tisztje lett. 1866-ban a 9. számú Liechtenstein-huszárezred kötelékében vett részt az osztrák sereg számára nem éppen sikeres königgrätzi (Hradec Králové) csatában, ahol ez a lovasezred kitett magáért.
Később elhagyta az alakulatát, hogy Itáliában Garibaldi seregét „erősítse”, de francia fogságba esett, majd visszatért Magyarországra, ahol korábbi tiszti rangját elveszítve közlegényként szolgált. Az 1867-es kiegyezést követően lehetővé vált a „rehabilitálása”, a császár 1869-ben tiszti rangra emelte és a nyíregyházi honvéd huszárezredhez osztották be.
Feltehetően az Egyiptomban eltöltött két év nem lehetett túlságosan izgalmas, mert hazatérve az az ötlete támadt, hogy Bécsből Párizsig lovagol lóváltás nélkül és a lehető legrövidebb idő alatt teszi meg az utat. Erre fogadást is kötött. Egy kölcsönkapott, számára ismeretlen ló hátán (egy Caradoc nevű kancán) rekordnak számító 14 nap alatt (1874. október 26. – 1874. november 9. között) tette meg az utat és ezzel nagy feltűnést keltett. A Vasárnapi Ujság 1874. november 29. számában lapindítóként szerepel a lovaglás értékelése.
A névtelen cikkíró fontosnak tartja megjegyezni, hogy
Meglehet, Zubovits ezt is tervezte, de a rekord körüli nagy hírverés arra is ráeszméltette, hogy kellemes dolog a dicsfényben fürödni. Ettől fogva életének szerves része lett a nyilvánosság figyelme, és ha netán lankadni látszott az érdeklődés, akkor gondoskodott róla, hogy a hírek ismét róla szóljanak.
Egy évvel az emlékezetes lovaglás után, 1875-ben Spanyolországban a még itt-ott lázadozó karlisták ellen harcolt, majd a Balkánon bukkant fel. Előbb Boszniában, 1880-ban pedig Albániában a függetlenséget szorgalmazó erők kötelékében fogott fegyvert. Közben a törökök oldalán, egy cserkeszekből álló kaukázusi lovaskülönítmény élén az oroszok ellen is harcolt.
Volt azért gondja arra is, hogy a magyar és az osztrák lapok írjanak róla. 1876-ban bemutatta azt a találmányát, amely lehetővé tette, hogy lóval átússza a jégtáblákkal borított folyót. A találmány lényegét ismét csak a Vasárnapi Ujság 1877. évfolyamának 17. számában közölt tudósítás alapján foglalnám össze.
A cikk további részében a névtelen szerző beszámol arról, hogy Zubovits különböző folyókon teljesen kielégítő eredménnyel úsztatott végig, a legtovább 87 percig tartott az átúszás. A számítások szerint a ló csak két órányi jeges vízben történő úszás után merülne ki annyira, hogy már nem lehetne talpra állítani. Maga a találmány a cikk leírása szerint
Lovaglásairól más helyen is írnak és öregkoráig szívesen pattant nyeregbe.
– olvasható egy róla szóló tanulmányban.
Zubovits nevét azonban egy másik találmánya tette szinte halhatatlanná, bár manapság erről már csak a beavatottak tudnak valamit, ráadásul a megnevezése is félrevezető. Az úgynevezett szárazföldi torpedóról van szó, ami azonban a lényegét tekintve egy aknavető, illetve módosított formájában, amit az I. világháborúban alkalmaztak egy mozgásérzékelő taposó akna. Ezt ötévnyi munkával 1882-ben alkotta meg és hozta a világ tudomására. A fegyvert a Monarchia hadserege mellett Svájcban. Svédországban, Dániában, Kínában és Szerbiában is rendszerbe állították. A Pallas Nagy Lexikona erről szóló cikkének leírása szerint egy
Az első világháborúban a magyar hadsereg a keleti fronton az orosz támadás kivédése céljából telepített szárazföldi torpedókat. Erről Damó Elemér utászszázados visszaemlékezésében egyebek mellett a következőket jegyezte fel:
Zubovits, aki ekkor már 69 éves volt, saját elhatározásából jelentkezett ismét katonai szolgálatra, és az ő útmutatása nyomán helyezték ki kellő távolságra a robbanószerkezeteket, amelyek egy vezetékkel egymáshoz is kapcsolódtak. Az oroszok éjszaka váratlan támadást intéztek a magyar csapatok állásai ellen, de a szárazföldi torpedók nemcsak megállították őket, hanem iszonyatos pusztítást is okoztak a soraikban. Damó visszaemlékezésében leírta azt a borzalmas látványt is, ami a védőket fogadta, amikor szemügyre vették a történteket. Holttestek százai hevertek az erdőben, sok hulla cafatokra szakadva szétszóródott. A szárazföldi torpedót azonban hamarosan kivonták az arzenálból, mivel „korszerűbb” eszközök váltották fel őket.
Eddig a katona és feltaláló Zubovitsról volt szó, talán nem lesz érdektelen, ha felidézzük magánéletének azokat a részleteit is, amelyek kora botrányhősévé tették. Alakját több írónk is megörökítette. Gárdonyi Géza egyik elbeszélésében a Balkánon hadakozó Zubovitsot szerepelteti; Krúdy Gyula Régi pesti históriák című könyvében Zubovits Fedor, aki Pesten is oroszlánokra vadászott címmel írt róla igen élvezetes stílusban, jó humorral és egy kis iróniával is megfűszerezve. Ebből is idézzünk egy részletet:
Zubovits Fedor személyleírását is Krúdy örökítette meg talán a leghívebben, és ő nevezte igazmondó magyar Háry Jánosnak, akit egyetlenegyszer sem lehetett rajtakapni, hogy nagyobbat mondott volna az igazságnál.
Mikszáth Kálmán, akivel egyébként baráti viszonyban volt, ugyancsak megemlékezett róla, amit Zubovits azzal viszonzott, hogy ő vezette a Nógrád megyei küldöttséget az író temetésén. De Herczeg Ferenc is szentelt neki egy hosszabb bekezdést, Kellér Andor pedig 1936-ban A rettenetes Fedor címmel egy cikksorozatot írt, de ebben többnyire kitalált eseteket említ, amit később cáfolni kellett.
Zubovits alakja felbukkan vitéz Somogyvári Gyula 1939-ben megjelent Ne sárgulj fűzfa! című regényében is. Ebben olvashatunk egy olyan szerkezetről, amely a mai drónokra emlékeztet, jóllehet egy ilyen harci eszköz ötlete csak egy-két évvel később vetődött fel először. A könyvben a következőképp szerepel a „repülő gépkatona” leírása:
Zubovits egyébként maga is írogatott. Elsősorban a találmányaival kapcsolatos cikkeket, afrikai élménybeszámolókat, de 1883-ban Az új robbanótechnika címmel kiadott egy szakkönyvet, és állítólag 1879-ben Die Metaphysik der Liebe (A szerelem metafizikája) címmel egy német nyelvű könyve is megjelent.
Térjünk vissza azonban a valós életbe. Röviden szólni kell azokról a párbajokról, amelyeket katonatisztekkel, különböző hivatalok elöljáróival és másokkal vívott, sokszor komolytalan ügyek miatt. Többnyire vérre menő kardpárbajok voltak ezek, amelyek során gyakran súlyosan megsérült mindkét fél, de arról nincs tudomásunk, hogy Zubovits bárkit megölt volna. Mindenesetre a lapok zaftos beszámolókat írtak ezekről, sőt olykor még pénzbírságot is kiróttak a nem mindig szabályosan lezajlott párbajok miatt. Párbajra hívta volna a váci megyés püspököt is, mivel a főpap erdészei egy alkalommal lelőtték Zubovits kóborló kutyáját, amit ő becsomagolva elküldött neki azzal a nyilván sértésnek szánt megjegyzéssel, hogy törvénytisztelő emberként tudja, hogy az erdőben elejtett vad az erdő gazdáját illeti, ezért beszolgáltatja azt elfogyasztás céljából. A duellumra azonban nem került sor, mivel a jog szerint egyházi személyt eleve nem lehetett ilyesmire kényszeríteni. Egy másik párbaja miatt aztán ellenfele, Csáky gróf elérte, hogy egyrészt távozzon nógrádverőcei bérleményéből, ráadásul nyugállományba helyezték. Ekkor Trieszt melletti birtokára, Barcolára költözött.
Az Országos Hírlapban jelent meg egy vele kapcsolatos, akár mulatságosnak is mondható esetről szóló beszámoló. Azzal ment be a rendőrségre, hogy eltűnt 200 ezer forintja, amit beváltani vitt értékpapírban, mert valamilyen ingatlant szeretett volna vásárolni. A rendőrségi vizsgálat aztán kiderítette, hogy a pénzt véletlenül más küldeményekkel együtt egy postaládába dobta, ahonnan aztán hiánytalanul előkerült. Sok pénzt fektetett a Lemberg–Csernovitz–Jassy vasút részvényeibe, de ezek a világháború alatt elértéktelenedtek, emellett az új robbanószerkezetek kikísérletezése is elég költséges volt, így utolsó éveiben, megözvegyülve, teljesen elszegényedve élt Visegrádon. Érdemeiért egyébként a császár két alkalommal is kitüntette és őrnagyi ranggal vonult végleg nyugalomba. Évekig bélrákkal küzdött és 1920. október 16-án elhunyt. Katonai tiszteletadással vettek tőle végső búcsút a budapesti Kerepesi úti temetőben, ahol azonban sírját 1955-ben felszámolták.
